Nem érzem magam biztonságban kertes házban. Menjek anyámmal vagy ne?

Anyám költözik, megvan a lehetőségem, hogy vele menjek, és ennek alapján választ házat (szoba száma). Azt hiszem, szívesen mennék, de mindig is irtóztam a kertesektől, hogy milyen könnyű kutyával és riasztóval is betörni, aztán ha a betörőnek lenne gondja, még ő tehetne feljelentést a kutya miatt. Mindig is társasban éltem, és mindig is megvolt a biztonságérzetem, még úgy is, hogy hallottam ezt-azt. A mostani társas, amiben ketten vagyunk, alapvetően nem nagy szám, szerintem kevesek eszébe jutna pont ebbe betörni, még nagyapám idejéből sem hallottam olyat, hogy itt gondok voltak. A lakás kicsi, de egy embernek kényelmesen elég, jól lett kialakítva felújításnál. Tehát egyedül én nagyon szépen meglennék itt, de közben nagyon is csábító a gondolat, hogy saját üvegházam lehetne a kertben, nagyobb hálószobám lehetne (a mostani kb egy átlagos tégla alakú szobának a fele, illetve nagyon kicsit kevesebb, mínusz az egyik saroknál valamennyi), és külön dolgozószobám is. Tehát alapjáraton számomra ez kánaán lenne. Azonban félek, nem akarok arra hazaérnie, hogy a) idegen van a házban, b) a kutyák halottak, mert leütötték, lelőtték vagy megmérgezték őket, c) üres a lakás. Itt az elsőn vagyunk, és csak egy biztonsági bejárati ajtó van, ahol be lehet jutni, és mindig volt kutyát, aminek az ugatása nem vékonyka, mert mindig is a közepes-nagyobbakért rajongtam. Olyan meg nincsen, hogy megpróbálom, milyen ott az élet aztán megszeretem, mert vagy megyek és van szobám, vagy nem megyek és csak egy vendégszoba van, mert anyámnak többre nincs szüksége. Gyerekként ideig-óráig, amíg valakinél voltunk, addig szép meg jó volt a kertesben, de ahogy életvitelszerűen képzeltem oda magam, valahogy már akkor sem adott nekem biztonságérzetet, pedig akkor maximum gyerekmesékben láthattam a betörő szó jelentését. Nem tudom, miért alakult ki ez nálam.