Milyen ember vagyok ezek után? (Lent)

Rövid előzmény: gyerekkoromban nem voltak barátaim. Általánosban bizony a kirekesztettek közé tartoztam. Kemény nyolc év, és a lúzerek nyomorult élete. Napjaimat olvasással töktöltöttem, egyedül. Középiskolában nem sok minden változott. Bár sokkal kiegyensúlyozottabb, barátságosabb volt a környezet, távolságtartó magányos farkas voltam. A napjaim továbbra is az olvasásban teltek, irodalmi és filozófiai érdeklődésemnek szenteltem magamat.

Innen indul: de volt egy osztálytársam aki nagyon kitartó volt. Igyekezett minél közelebbi barátságba elegyedni velem. A kitartása sikeres volt, végre megnyíltam, és sokmindent megosztottam vele, amit mással nem, ő is velem. Hatására sokkal nyitottabb lettem mások felé is (persze ehhez volt köze a tanárainknak és a többi diáknak körülöttem.) Amiért én nagyon hálás voltam neki. Szerfölött szokatlan barátság alakult ki. De valami nem stimmelt. Azt hiszem felgyülemlett bennem egyfajta irigység. Ezt nem is tagadom. Valahogy egy idő után nagyon aggasztott, hogy féltékeny vagyok: ő sokkal kiegyensúlyozottabb, nyitottabb, rámenős volt, ami mintha beárnyékolta a barátságunkat. Később feltűnt, hogy az örökmozgó mindig vidám személyisége mögött egy nagyon kreatív céltudatos alak. Eltörpültem mellette. És egy idő után nehezemre esett titkolni a türelmetlenségemet vele szemben. Gondolatainkról éjszakába nyúlóan tudtunk csetelni, meg is tettük gyakran, eleinte nagyon jó volt. De aztán ez is inkább marakodásba ment át a részemről. Azt hiszem egyre nehezebb volt elviselnem a beszélgetést vele, bár ezt nagyon szégyelltem. Hozzátartozik, hogy bár egy középiskolában voltunk, messze van a lakhelyünk egymástól, engem pedig még helyen belül is nehéz kirángatni. Így inkább ezekre a csetekre szűkült a dolog végül. Különösen érettségi után. És egyszer olyan komolyan összekülönböztünk. A téma mindegy, nem az volt a lényeg. De ekkor is tetszett, hogy most is Ő nyit visszafelé, enged a magáéból. Én viszont gondoltam kicsit gonoszkodok: nem írok vissza mondjuk egy napig. Valahogy az egy napból három lett. Majd próbálkozott, írt de én csak néztem. A napokból hetek lettek. A hetekből hónapok. Aztán végleg elhatároztam, hogy többet nem keresem, akkor sem ha ő megteszi. Akkor nem tudtam volna elviselni tovább, legalábbis így éreztem. És gondoltam, jobb nekünk egymás nélkül. Valamiféle harag volt bennem, amit nem értettem, de ez mindegy. Ezután egy bő évvel később rám írt. De én nem írtam vissza. Pedig azt gondolom komoly szándékkal tette... De még sem. Nem veszem fel neki a telefont évek óta.

És mostanában, mivel ismét magányos lettem, az életem most is olvasással telik, de egyedül, most érzem azt, hogy igazából hiányzik. Továbbra is azt érzem, hogy fontos voltam neki. Néha úgy érzem szimpla önzés van bennem. Néha azt, hogy nem. Épp ellenkezőleg. Viszont helyre hozni még mindig nem akarom a dolgot. Akkor miért? Ez csak lelkiismeret furdalás? Velem van a baj? Rossz vagyok?

22/F