Hogy élhetnék együtt ezzel az érzéssel?

Nekem lassan két és fél éve halt meg anyukám 56 évesen, 12 évig küzdött a daganattal.

Az űr, a hiány a lelkemből soha nem fog tudni eltűnni.

Utána néztem a gyászfolyamatoknak, hogy megértsem, hogy mit miért érzek, elkezdtem naplót írni, halála után fél évvel pedig elkezdtem megnézni a képeit és rá majdnem egy évre pedig a családi videókat.

Nem szabad hagyni, hogy a gyász és a szomorúság elhatalmasodjon felettünk, mert ez képes megbetegíteni minket. Depresszió, esetleg még súlyosabb, pl. rák formájában.

Nálunk otthon a karácsony volt minden, anya halála után ez megszűnt, de tulajdonképpen minden más is. Apával ketten maradtunk.

Igaz, én már tavaly nyár óta nem apával lakom, 10 percnyire lakunk egymástól, de napi 1-3, van, amikor több órát is együtt tudunk tölteni párom beosztása miatt, mivel ő leginkább délutános.

Az évek majd valamivel halványítani fogják az ürességet, de teljesen soha nem fog eltűnni.

Én bízom abban, hogy valamivel csökkenni fog az űr, mikor majd párommal gyerekünk lesz, de nyilván akkor is elő fog minden jönni.

Nem szabad, hogy csak a negatív szomorú érzések vezéreljenek. Legyen célunk mindig.

Sok erőt és kitartást kívánok Neked.