Ha egy nő kijelenti magáról, hogy problémás és nehéz a természete, miért kezdenek rá tapadni? Aztán amikor kiderül, hogy tényleg baj van a fejével, mindenki csodálkozik és menekül?

Mostanában rendre ez történik. Tudom magamról, hogy nagyon nincs rendben az elmém, és nem csak a depresszió miatt.

De amikor előrevetítem, hogy mennyi és mennyi gond van velem, akkor csak löki mindenki a süket dumát, hogy nem baj, meg hogy majd türelmes lesz, meg így is elfogad és blablabla, aztán amikor szembesülnek a nehéz dolgokkal, akkor meg vannak döbbenve, mintha nem szóltam volna előre, hogy én nem az a fajta cukin ütődött vagyok, aki valójában tök átlagos, hanem tényleg keményen gázos és nehezen viselhető, ráadásul agresszív is. Tehát tényleg semmi cuki vagy kívánatos nincs bennem.

Miért nem lehet elhinni és a sokadik figyelmeztetés után meg miért kell csodálkozni? Ezek a férfiak úgy mégis mit remélnek vagy hisznek? Ezt nem tudom megérteni.

(Főleg úgy, hogy mostanában azt is hozzáteszem, hogy nem kérem a megmentő hős lovagokat - ha valamit szeretnék, az maximum egy stabil, erős alapokon nyugvó barátság, de súlyos bizalmi problémáim kvázi totál ellehetetlenítenek ettől is.)

Sokszor még én se tudom, mit akarok és gyengébb pillanataimban még befolyásolni is lehet kicsit, de másnapra ötször olyan makacsul ellenállok. Jobb lenne, ha tényleg mindenki békén hagyna, de nyilván nekem is vannak olyan napjaim, amikor kapaszkodót keresek (és mindig meg is bánom.)

Szóval nem kell a lelki elemzés, köszönöm teljesen tisztában vagyok saját viselt dolgaim zömével.

A kérdés tényleg csak arra irányul, hogy az ilyen férfiaknak mégis mi a fene játszódik le a fejében? Szeretném őket megérteni.