Ùgy érzem, az életem függ az egyetemtől?

Több év munka után mentem vissza tanulni, nem azért, mert lusta vagyok dolgozni, hanem mert nem végezhetek fizikai munkát nyugdíjig, nem bírnám.

Szerettem, szívesen csinálnám most is (vendéglátás ill kereskedelem), de tudom, hogy 20 év múlva már nem menne ilyen könnyen, és elhelyezkedni is minden évvel nehezebb lenne.

Ezért mentem egyetemre. Az hagyján, hogy nem tesz boldoggá, de egyes órák előtt szabályosan rettegek, fáj a hasam, pánikrohamom van, volt, hogy inkább leléptem, csak oda ne kelljen bemenni.

A párom és a családom szerint ez teljesen normális, ne higyjem, hogy más szakon vagy más egyetemen könnyebb lenne, mindenhol hánynék a stressztől vizsgák előtt, sőt, diplomás munkahelyen se lesz ez másképp, az élet már csak ilyen, stresszből áll.

3 évet dolgoztam, volt, hogy egyszerre két állásban is, de soha nem éreztem ezt. Jó, voltam kimerült, voltam fáradt, volt, hogy nem szerettem a munkám, de nem voltak pánikrohamaim, ha dolgozni kellett.

Tavalyról hiányzik két vizsgám (egy az első, egy a második szemeszterből), a többi meglett, ezeket felvettem újra (egyszerre mindkettőt), de most sem hiszem, hogy menni fog, és lassan elfogynak a lehetőségeim a próbálgatásra.

Kihat a sikertelenségem mindenre, nem érdekel semmi, nem tesz boldoggá semmi, az utcán képes vagyok elbőgni magam, ha eszembe jut.

Sajnos olyan tárgyakról van szó, amihez olyan háttértudás kell, ami nekem hiányzik. Amit a nulláról kezdtünk, azok megvannak, de ahol eleve egy adott tudásra kellett tovább építkezni, azok nem mennek.

Akárkinek mondom (párom, családom), mindig az a válasz, hogy nem hagyhatom ott, nem változtathatok, mert akkor rájuk többet soha ne számítsak, elfordulnak tőlem, ha ilyen gyenge és lusta vagyok.

De már az se tesz boldoggá, ha valami sikerül. Hiszen az lenne a normális, ha valami tökéletes.

Nem okoz sikerélményt, ha valami sikerül, hisz úgy nőttem fel, hogy a minimum a 100%.

25n