Miért tölt el megnyugtató elégedettség, ha belegondolok, hogy egyszer mindenki megfog halni és nincs tovább?

Ha valaki játssza a fejét egy társaságban, a barátnőjével látványosan smárol úgy, hogy véletlenül se ne nézzek oda vagy a +18-as farkával henceg, meg azzal, hogy milyen tuti csajt döngöld meg szombat este a buliban, meg hogy én ilyen olyan csúnya, alacsony stb. vagyok, akkor csak arra gondolok, hogy ezek is megfognak halni és utána az univerzum végtelenségében fognak megsemmisülni. Vagyis senki nem érezheti magát felsőbbrendűnek, hatalmasabbnak mint a másik embertársa, hiába van mindene, hiába él hedonista életet és hiába gondolja az, hogy ő bizony az atyaúristen 6 kockás, alfahím, álomkan görög isten. Sajnos nem így van bármennyire is szeretnék ezt gondolni sokan. Tudom, hogy a világegyetem, de még csak földtörténeti szempontból is ugyanolyan jelentéktelen sejtszerveződés vagyok, mint az, aki az élet császára akár a haláláig és ez valamilyen szinten helyrebillenti a hozzám hasonló emberek önbecsülését, akiket kevésnek éreztetnek a társadalom elnyomásában.