Sokat gondolok a múltra. Mennyire veszélyes ez?

Állandóan visszamegyek gyerekkoromba gondolataimban, amikor pl. monoton a munka, vagy utazom, tehát olyan helyen vagyok, ahol van időm magamba mélyedni. Álmomban minden éjjel megjelennek a képek, mintha újra átélnék mindent, amit történt velem, amiket éreztem. Elég visszahúzódó, és nyámnyila kislány voltam, aki a békesség kedvéért hagyta magát mindenkinek kihasználni, eltaposni.Ez addig tartott, amíg el nem költöztem otthonról. Ma már szöges ellentét vagyok, kiállok magamért, és pozitív vagyok, sokat nevetek. Mégis sokszor gondolok azokra a napokra, amikor otthon laktam. Állandóan visszaélem újra és újra ahogyan az apám táskába rakja a holmijait, és lelép tőlünk, én meg ott sírok az ágyon, és nem kérem, hogy maradjon. Amikor a nagymamánál voltam nyaranta, és ő azzal bántott folyton, hogy kövér vagyok. Amikor a tesómmal biciklit szereltünk, és én voltam mindig a kis csicskása, ha nem a megfelelő villáskulcsot adom, akkor minden vagyok, csak fehérember nem. Amikor odaköltözött anyám palija és kezet emelt rám így is, meg úgy is... És mindig hagytam magam!... A mai eszemmel nem hagynám, és álmomban visszaütök a mostohaapámnak, visszahúzom apu kezét, hogy ne menjen el, és ő nem megy el. A mamámnak megmondom, hogy igen bmeg dagadt vagyok és? Ma már senkivel sem állok szóba a családomban évek óta, messzire költöztem. Van saját családom már, de nem bírok szabadulni a régi önmagamtól sem. Pszichológushoz jártam, négy évig. Vannak barátaim, és a férjem is nagyon rendes, megértő ember, akinek elmondhatok mindent. Mégis a tükörképben még mindig azt a kis esetlen hülye lányt látom, aki nem képes eléggé harcolni magáért. Hogyan lehet ezen túllépni?