Mit vizualizálsz erre a zenére?

Előttem vmi sivatagi kép volt. Mint az istenek a fejükre estek-ben. Három részre tudnám osztani. Az elején egy fehér embert láttam, közel negyven, borostás, fehér, poros, szakadt ruhában, aki napok óta bolyong a sivatagban és délibábként meglát egy kisebb várost. Arabokkal volt tele. Mikor kezdett pörögni a zene akkor az arabokat képzeltem el fegyverrel a kezükben nyitottetejű terepjáróval furikázva a végtelen sivatagban. Majd megint megváltozott a zene. Ott meg boldog busmanokat láttam a családdal ünnepeltek, a gyerekek segítettek előkészíteni a vacsorához szükséges eszközöket.

22/L

Nekem nem sikerült egy egybefüggő koncepcióba illesztenem a képeket. Láttam magam előtt balettozó rózsaszín párducot, Marlon Brandot, gitározó Máté Pétert a tábortűz mellett, de legfőképpen valami ember-polip hibridekből álló törzset, akik leültek egy a dzsungel közepén elterülő mocsár környékére zenélni, dobolni. Néha bedudált a háttérből egy kamion, vagy a zene hirtelen „kidobott” az erdő közepéből a világűrbe engem, mint passzív befogadót. (Esküszöm, nem állok tudatmódosító hatása alatt.)

20/L

New Yorkban vagyok, sétálok az utcán. Kalap van rajtam, a hátamom hátizsák, ébred a város, de még a reggeli csúcs előtt vagyunk. A zene ütemére megyek, ilyen hülye, karlóbálós-hintázós járással. A körülöttem lévő emberek a zene "beindulásával" együtt egyre inkább lelassulnak, majd megállnak, és elkezdenek táncolni. Minden koncepció nélkül, szabadon, kicsit törzsi mozgással, és egyre többen tesznek így. Amikor a trombita belép a zenébe, én megállok, előveszek egyet a hátizsákomból, és ritmusra hajladozva elkezdek játszani rajta. A házak fala lehámlik, a város pedig felhajlik a horizonton és magába fordul, mint az Eredet című filmben. Én megyek tovább, ekkor már mindenki áll körülöttem. Abbahagyták a munkát a boltosok, táncolnak a rendőrök és a nyakkendős üzletemberek is. A végén egy nagy közös massza szinte a tömeg, én pedig megyek rendületlenül előre. Mindenki egy helyben táncol, a felhőkarcolók fala meg ugye lehámlott, így látom, hogy a benne lévő emberek is együtt mozognak a tömeggel. Néha megállok, trombitálok, a végén pedig elrakom a táskába a kalapomat és a hangszeremet, majd egy gyönyörű hídról bedobom egy folyóba. A sugárút ugyanis, amin eddig sétáltam, egy monumentális hídban folytatódik, aminek nem látom a végét. Az emberek elfogynak mellőlem, én pedig folytatom az utamat.

Köszönöm az élményt.