Mi volt életed legnehezebb szakasza/ történése? Mi volt akkor, és hogyan jöttél ki belőle?

Talán amikor 16 éves voltam és meghalt a nagymamám, a szüleim is veszekedtek akkor már régóta. Apa a pszichiátriára került, nagyon megviselt. Az iskolában sem tudtam koncentrálni, pótvizsgáznom is kellett. Volt aki megalázott a testvérem miatt is. Aztán leérettségiztem és nem kellett abba a suliba járnom többé szerencsére. Apa is meggyógyult csak akkor meg nem volt pénzünk, úgy hogy el kellett mennem dolgozni, ami sokat segített, mert elterelte a gondolataimat a problémákról. Ez azért volt nehéz, mert a családi problémákat én nem tudtam megoldani.

Aztán felvettek egyetemre, ahol buktam egy tárgyból és emiatt 1 évet csúsztam, azt azért dolgoztam fel nehezen , mert teljes mértékben az én hibám volt.

Majd én is külföldre mentem egyedül (ahogy más válaszolók is) és találkoztam a magánnyal. Persze kifelé mutattam minden oké a családomnak, barátaimnak, de nehéz volt. Senki se volt akit felhívjak, ha eltévedtem, vagy rossz helyen szálltam le. Ettől függetlenül sokat tanultam és örülök, hogy megléptem (nagyjából fél évet voltam kint).

Most visszajöttem az egyetemre, és nagyjából rendben vannak a dolgok. :)

23/L

Másokhoz hasonlóan nekem is vannak minden évben hullámvölgyeim, viszont most így hirtelen csak egy olyan időszak jut eszembe, ami tényleg nagyon rossz telt, és hosszabb távon sem eresztett.

Ez az első gimis évem volt. Szerencsére év végén kibuktam onnan, és a következő tanévet már egy mérföldekkel jobb osztályban kezdtem, de az az egy tanév nagyon kínkeserves volt.

Az egész osztály válogatás nélkül rám szállt (sőt, idővel már az osztályomon kívüli emberek is), a tanárok lenéztek engem a francba, és a családom is nagyon sokat bunkózott velem abban az időben. Csupán csak egy barátom volt az iskolán kívülről, de alig tudtam vele találkozni, mert ő másik városban tanult. Ha össze is tudtunk hozni egy találkozót, azt is csak nappal lehetett, mert a szüleimnek esze ágába se volt éjszaka elengedni engem szórakozni. És persze, felnőtt fejjel már luxusproblémának tűnik, de akkoriban nagyon idegőrlő volt abban a tudatban tölteni a péntek-szombat estéket, hogy mindenki szórakozik, bulizik valamerre, csak én ülök itthon szerencsétlenül, és olvasok, vagy bambulom a tévét. A kinézetemmel sem voltam megelégedve, teli voltam pattanással, és az öltözködésem se növelte az alacsony önbizalmamat. A szüleim ekkoriban (csúnya szóval élve) rajtam akartak spórolni, ezért válogatás nélkül, minden egyes ruhám a bátyám kinőtt gönceiből származott. Ezek egyrészt 1-2 számmal nagyobbak is voltak rám a kelleténél, másrészt a stílusuk is inkább taszított. Öltözködés terén nagyon nem egyezett az ízlésünk a tesóméval, de hát nem kaptam mást.

Aztán a következő osztályomban szerencsére szép lassan jóra fordult minden, de erre az időszakra még ma is "sötét korszakként" gondolok vissza. Nagyon rosszul éreztem magam ekkoriban a bőrömben.

24/F