Aki pánikbeteg és/vagy depressziós és állandóan szorong az mit csinál, hogyan éli túl a napokat?

Hát, egy novellát írhatnék arról, hogy ezek mellett milyenek az ember mindennapjai, de igyekszem a lényeget kiemelni.

Két éve küzdök többek közt depresszióval, szorongással, testképzavarral, és enyhe pánikbetegséggel.

Sajnos ez az egész egyáltalán nem olyan, mint ahogy azt sok mai fiatal elhíreszteli.

Manapság a depresszióról mindenki a "depire" a sajnáltatásra, és a csuklóvagdosásra és annak mutogatására asszociál, méghozzá okkal, hiszen sok tinédzser használja fel a depresszió fogalmát arra, hogy egy kis figyelmet szerezzenek maguknak.

Mindegyik mentális problémáról tudnék külön írni, hisz mindegyik máshogy és másban befolyásolja az ember mindennapjait.

A depresszió egy idő után az ember idegrendszerét készíti ki, ingerlékenység, zárkózottság az eredménye. A halálvágyra most nem térnék ki, magam is igyekszem ezt az érzést minél inkább eltűntetni az életemből.

(És nem, egy tinédzser kori szakítástól nem lesz az ember depressziós. A szomorúság és a depresszió gyökeresen különbözik)

A pánikbetegség nagyban összefügg a szorongással, pontosabban az egyik tünetének is titulálható. Szerencsére eddig csak kétszer éltem át teljes erősségű pánikrohamot, általában csak kisebb "löketekben" szokott rámtörni.

Ezekre nem térnék ki külön, ha rákeresel, biztos sok oldal leíja milyen.

A folyamatos szorongás pedig talán az, ami a mindennapokat a leginkább befolyásolja. Nagyon sok fajtája létezik, én személy szerint nem tudom pontosan melyike(ke)t hordozom magamban.

Kétszer meggondolom, hogy hova menjek el, előre el kell terveznem a napom, hogy ne érjenek váratlan meglepetések. Emberek közé menni szamomra szörnyű, de elkerülhetetlen. Ismerledni sem tudok élőben évek óta, ha pedig emberek elé kell kiálnom pl beszélni, az szörnyű. Mindig azt érzem hogy az összes ember szeme rajtam van, érezni vélem a lenéző gondolataikat, és hasonlók.

A lényeg a lényeg, és a legfontosabb, hogy a ilyen dolgokkal foglalkozni KELL és nem szabad hagyni, hogy csak így eléldegéljen az ember a mentális problémáival, és tegyen az egészre. Számomra egyenesen felháborító mikor valakit arról hallok panaszkodni, hogy ő bizony depressziós és milyen rossz neki, miközben tudom, hogy én nap mint nap úgy kelek fel, hogy előre tudom, ez a nap is nehéz lesz, és küzdenem kell a betegségeim ellen.

A legfontosabb, hogy mi magunk is meg akarjunk gyógyulni, és ezért mindent megtegyünk. Nem könnyű, nem egy rövid időintervallum, de bízni kel benne hogy sikerül.

Nehezen. Én mindig életvidám csajszi voltam, de különböző problémák oly gyengévé tettek idegileg, hogy én is átéltem pár hét pánikbetegséget. De én annyira utáltam ezt az állapotot, és a régi énemet akartm vissza kapni, hogy fokozatosan tudatosan változtattam az életemen, és olyan dolgokkal foglalkozom és igyekszem foglalkozni amik ERŐT adnak, motiválnak.

Lassan és fokozatosan már el tudom érni azt, hogy nehezebb helyzetekben ne hánnyak , és tudjak enni is. :) FIgyelem magam és azt mi tesz jót. Kora reggel pl a forró gyógynövény tea, nyugtatja a testem, meditálás és jóga. Séta a természetben.

Szerintem a pánik betegség egy állapot, amikor az ember nem talál kapaszkodót a következő lépéshez. Akkor keresni kell! És nem ülni a helyzetben hetekig, hónapokig. Figyelni magunkat és azt, mi váltja ki pl a pánikot. Ha nem kezeli az ember, már egy durvább film is kihozza. Érdemes ezt megvárni?

Hú, nagyon érdekes dolgokat írtak az előttem válaszolók, így én is köszönöm, hogy megosztottátok :)

Engem egyébként nem csak a személyes érintettség miatt, hanem úgy érzem egyébként is borzasztóan érdekel a téma. Szerintem rendkívül egyéni ez mindenkinél, például én lassan egy évtizede küzdök major depresszióval, és eleinte meg voltam győződve róla, hogy egyre rosszabb, aztán meg rájöttem, hogy inkább folyton változik. Jelenleg például óriási gondot jelent, hogy minden egyes kimondott szó után hatalmas bűntudatot érzek, folyton pörgetem az agyamban ezeket a negatív gondolatokat, hogy minek szólaltam meg, miért nem tudtam megállni. Minden egyes reggel bennem van az az érzés, hogy ma csendben kell lennem, nem szólalhatok meg, de rendkívül szeretem az embereket, meg nem is vagyok olyan helyzetben, hogy tényleg megvalósíthatnám, szóval újra meg újra jön a bűntudat. Az, hogy hogyan lehet túl élni... hú, ez egy nagyon árnyalt kérdés. Nyilván attól függ elsősorban, milyen súlyos az adott időszakban. Az elmúlt nyáron nekem például elviselhetetlenné tette a napokat, de tényleg, hallottam egy előadótól amúgy egy nagyon szemléletes megfogalmazást a szorongásról... Olyan, mint amit akkor érzel, mikor megbotlasz az úton, és csak látod, hogy közeledik a beton, és nem tehetsz semmit, hogy elkerüld. Csak a szorongás legtöbbször sokkal tovább tart, percekig, órákig, napokig... évekig, és itt nem is tudod pontosan, mi az ami közelít, és ami kiváltja ezt az érzést. Szóval abban a periódusban napi rendi szinten jöttek elő fóbiák, szorongások, ébredés után fel sem tudtam kelni órákig, mint aki lebénult. Órákig sírtam görcsösen. Szabályosan olyan érzésem volt, hogyha egy centit is mozdulok, összedől körülöttem fizikailag is a világ. Állandóan azt éreztem, hogy szorongatják a torkomat. Ez lelkileg szinte túlélhetetlen volt, de nyilván az meg egy másik dolog, hogy az emberi szervezet nagyon erős, szívós, szóval ja, anatómiai és fiziológiai okokból életben maradtam, de itt más nagyon tényleg nem tartott vissza. De ennek vége lett, és egyébként éreztem, hogy nálam mi segítene rajta, ami épp akkor a költözés volt, és tényleg segített, csak nem volt kivitelezhető egyik napról a másikra, de megtörtént.

Szóval jelenleg úgy érzem, a legfontosabb önmagunk megfigyelése. Én tisztában vagyok már vele, ha jön ez a dolog, jön, és nem feltétlenül tehetek ellene, hogy azonnal elmúljon, rengeteg sok lelki meló, de van pozitív eredménye. Persze ha van segítő környezet, emberek, ha tudsz változtatni olyan dolgokon, amik tudod hogy kiváltják vagy megnehezítik a szorongást, ez mind jó dolog. Meg a terápia, beszélgetés :) Bocsánat a regényért :)