Anyukám elmebeteg?

Ilyet írt nekem:

Az univerzumunk határai a sejthatáraink.

Az 1isten minden általam ismert.

Még csak eggyel felettem látok. Oda is csak sejtek.

A megismerhető világunk a sejt. A sejtben mi, emberek lakozunk.

Amikor a világegyetemünk, mint sejt elhal, a sejtünk 1istene újat termel.

Másik, új univerzumban reinkarnálódik a teljes élővilágunk.

Mikor az istenünk ideje lejár, meghal. Az univerzumunk és 1isten még megannyi sejtje véget(?) érnek.

De ő, 1isten maga is egy sejt volt a 2(fraktálfelettes)istenistenében.

Ha meghalok, talán ugyanide osztanak(?), mert a világegyetemünk 1istene még él.

Ha mind meghalunk, és majdan világegyetemünk is, az egy sejt halála az 1istenben.

Amikor az 1isten minden sejtje meghal, meghal 1isten a 2istenistenben

aki(?) újraoszt, vagy sem.

Tehát vagy felfele halunk és haladunk, vagy még ide halunk és itt haladunk.

Ijesztő, hogy csak így itt van ez a világ, és minek. De hogy minek?

Bármit is elérnék, tennék, érznék és átélnék, megértenék és megtennék, mivégre?

És miért tudom feltenni ezt a kérdést?

Mirefel? Mivégre? Mi ez? Ha tudnák, nem élhetnénk.

HA van mit tudni egyáltalán!? Ha ismernénk univerzumunk határait, az a sejtünkből

való kilépést jelentené, esetleg összeolvadást. 1isten másik sejtjével.

A sejten belül mi pusztítunk és éltetünk.

Lenyűgöző, ha nem egy adott börtönként látom, hanem egy lehetőségként.. de mire lehetőség?

A tudás hiánya kínzó mégis követelmény.

Az embernek ki kell találnia valamit, hogy játsszon és

múlassa az idejét. Esetleg hasznára legyen 1istennek.

Ha nem gátolt volna a gondolatkínzó korlátom, talán már a 27-esek klubjába tartoznék.

Egyszerűen sima ügy. A testem elrákosodván, megszúrván, megfullasztván is csak egy sima ügy.

Az élet, ami él mindig ugyanolyan, ugyanaz.

A szellememet félti maga a szellemem, tehát az is egy entitás.

Azaz értelmes élő létezik.

Nem csak az enyém a szellemem, és a lelkem. A testem is az 1istené.

Nincs kinek mit megőrizni. De nagyon akarok, ezért írok.

Kinek? Az 1isten már vagy amúgy is tudja, vagy fogalma sincs róla, hogy

a sejteiben beszélgetnek az emberek.

De attól, hogy mi egy sejt vagyunk, nem jelentéktelen világegyetemsejtünk története.

VAlószínűnek látszik még innen is, hogy 1isten szerepe 2istenben ugyanolyan lényeges, mint

a mi szerepünk 1istenben. Nem kell tudniuk mindenről az isteneknek.

Mi is istenek vagyunk sejtlakó emberekként. De a mi embersejtjeinkben szintén ádáz élet zakatol.

Nem mi vagyunk a legkisebbek. Nem mi vagyunk a legnagyobbak.

Nem tudom, hol foglalunk helyet egy végtelennek tűnő

láncban, hisz se eleje se vége - látszólag, innen, egy sejtlakó sejt nézőpontjából.

A világunk minden embere kell, hogy legyen.

De kell, hogy ágáljunk is.

CSak szól az élet, kérlelhetetlen ritmusában döcögve.

Semmit nem tudok és nem is tudhatok, mert nincsen mit, vagy ha van, csak tudás.

Hova megy a tudás?

Mit tesz a tudás?

Minek nekem tudás?

Mi lehetne ehelyett?

Olyan világ,ami egész más? És az miért jó? MIért kell hogy jó legyen? Mitől "jó"?

A rossz is létező. De miért rossz? Mert életellenes.

És akkor ennyi a szabályzat, élni kell. Életre vagyunk ítélve.

Félelmetes. Tehát félek, azaz vagyok. Vagyok, de mit vagyok és hova?

Ha az 1isten is szorong és iszik, talán Afrika a mája. Ha felvirágoztatjuk sejtünket, azaz ismert világunkat,

1isten is jobban lesz és áolni fogja magát, azaz minket, így jól élhetünk. De akkor mi van?

Miért jó az? Mihez kezdünk a végtelen feneketlen kövér jóval?

Megbontjuk, természetesen.

Kíváncsi vagyok a halálra. De még keresek valakit, akivel megbeszélhetem-vitathatom, mit

kéne tennünk és miért, ha egyáltalán kellene valamit.

De semmit tenni nem tudunk. Tettre vagyunk ítélve. És életre.

És hálistennek - mindahányan vannak - halálra, jelentsen az bármit.

Szörnyű ennyit tudva sejteni, mert nem ítélhetem

el igaz szívhittel egyik gaztettet sem. De mégis meg kell tennem, mert feladatom.

Hát mégiscsak 1istenszolgálat.

Amit itt alkotok, szinte biztosan a kollektív emlékezetbe legalább bekerül, tehát valóban nem

vész el az élmény-és tudásanyag egy ideig, csak az egyéni ego efelett érzett hiúságában foszlik szét, ami az ittlét

idejére lehetővé teszi az életmunkát.

De az is lehet, hogy már én is csak másodkézből adom, tehát valaki előd tudását formálom a magam képére és egészítem ki.

Ezért nem fájó annyira, hogy elvesztem, ami sosem volt az enyém kizárólagosan: a tudást és az élményt.