Úgy érzem megőrülök. Volt már valaki ebben a helyzetben? Tudok valahogy segíteni magamon?

Amióta az eszemet tudom, mindig kilógtam a sorból. Talán be tudtam volna illeszkedni az osztálytársaim és kortársaim közé, de valahogy én mindig mindent máshogy láttam, és a mai napig sem vagyok "hajlandó" behódolni ennek a romlott világnak. Voltak úgymond nehezítő körülmények, mint pl. egy apró falúban éltem, ahol nem nagyon voltak gyerekek, pláne nem az én korosztályom, az osztálytársaim a környező településeken laktak, de nehéz volt megoldani, hogy találkozzak velük iskolán kívül, mert nem igazán volt tömegközlekedés sem. A szüleim nagyon rendes emberek, de átdolgozták az egész életüket és nem igazán jutott rám és a testvéremre idejük, még arra se, hogy akár elhordjanak szakkörökre, sportokra, így ilyen jellegű tapasztalatom sincs.

Nem találom a helyem a világban. Van munkám, amiért más lehet összetenné a két kezét, de én nem érzem jól magam ott, és ez miatt is "bűntudatom van", hogy folyton elégedetlen vagyok. Szeretnék olyat találni, amit szenvedéllyel csinálhatok, és amitől nincs gyomorgörcsöm vasárnap, hogy újra mennem kell.

Mindemellett a magánéletemben sincs minden rendben. Szerencsésnek érzem magam, mert soha semmilyen nagy veszteség nem ért, még is ha visszatekintek a gyerekkoromra és az elmúlt néhány évre is, nem emlékszem, hogy valaha boldog lettem volna. Korábban ha magányos is voltam és legkevésbé se kedveltem magam, még is volt hobbim és egésznek éreztem magam, mára viszont teljesen kapcsolatfüggő lettem. Volt egy a koromhoz képest hosszúnak mondható rossz kapcsolatom, ahol elvesztettem magam és a kevéske önértékelésemet is, most pedig van egy remek párom, de úgy érzem, hogy napról napra csak hozzájárulok ahhoz, hogy eltávolodjunk egymástól. Mindent megtett, hogy együtt legyünk, és nagyon szép gesztusokat tett értem, én viszont hálátlan voltam, és a mai napig csak a rossz dolgokra emlékszem. Nem érzem, hogy lehet engem szeretni, ezért nem értem, hogy miért van velem. Nem akarom túl közel engedni magamhoz, mert én se akarom jobban megszeretni, mert félek, hogy elhagy és magam maradok. Egyszerűen nem adom át magam a kapcsolatnak. Vágyok rá, de nem megy. Próbálom elmagyarázni, hogy min megyek át, mit érzek, de a magyarázataimnak csak a fejemben van értelme, amint kimondom őrültségnek tűnik. Elvesztettem az érdeklődésem minden iránt, többek között a szex iránt is, szinte teljesen. Három éve vagyunk együtt, és egyre féltékenyebb vagyok, és néha már úgy érzem, hogy a páromat is az őrületbe kergetem. Van, hogy hisztirohamokat kapok, vagy épp dühkitörésem van és olyanokat vágok a fejéhez, amit abban a pillanatban megbánok. Nem tud jót csinálni nekem.

Szeretnék egy újraindító gombot magamra, mert egyszerűen lefagytam, túl sok "program" fut egyszerre a háttérben és nem bírom már tovább. Pszichológushoz járok már egy éve, azt mondta, hogy szerinte lassan abba is fogjuk hagyni, mert úgy gondolja sokat fejlődtem. Én nem bánom, mert úgy gondolom, hogy semmit nem használ. Nem direkt, de sokszor csak azt mondtam, amit hallani akart. Hogy segíthetne valaki, aki nem veszi észre, hogy nem mondok igazat?

Meg akarok állni és venni egy mély levegőt, mert szó szerint úgy érzem, hogy torkig vagyok.

Mi a baj velem?

22/L