Szerintetek ez normális? Pszichológiai szempontból természetes, jó, vagy rossz?

Hosszú lesz: 18 éves fiú vagyok, jóideje görgetem itt a kérdéseket és próbálok választ adni, illetve kíváncsi vagyok

más párkapcsolati tapasztalataira, amit többnyire itt olvasgatok, de ma valójában azért jöttem fel, hogy feltegyek egy kérdést. Itt rágódom már 2 órája, miközben olvasgatom a "tini párkapcsolatok" részleget, hogy feltegyem-e a kérdésem vagy se. Amikor nyomkodom a notebookom mindig zenét hallgatok közben és egyszercsak egy olyan zenére váltott a telefonom, amitől "elérzékenyültem" MEGINT és ezért teszem most fel a kérdést. Múltam: nagyjából 10 éves korom óta nem beszélek édesanyámmal semmit, rengeteget balhéztunk egy időben, de ez persze mindig változó, van hogy nagyon csúnyán eldurvulnak, torokszaggató üvöltésben történő viták, stb. Összességében nem szeret engem (egy nagyon parányit persze biztos, mármint ha valami nagyon súlyos tragédia történne velem, valószínű, hogy megsiratna, bár abban sem vagyok biztos, hogy azért sírna, mert "jajj szegény picifiam" vagy azért, mert felemésztené a lelkiismerete és képtelen lenne megkűzdeni a gondolattal, hogy hogy viselkedett velem és hogy abszolút semmilyen nevelést nem kaptam, ha például a halálos ágyamon lenne, vagy meghalnék. (EZEK EXTRÉM PÉLDÁK, DE ÍGY RÖVIDEN ELTUDOM MAGYARÁZNI)) Szóval igen borzasztó családi háttér, népszerű gyerek voltam a sulijaimban, szerettek, nagyhangú vagyok jó humorral, ezért sok haverom volt és kevés, de nagyon jó barátom, illetve voltak legjobb barátaim is, akik mindig váltották egymást, tehát egyszerre 2 nem volt. De mára már egyikük sem az életem része, mert mindannyian elköltöztek, vagy szimplán az évek múlásával nem tartották fent az érdeklődést, és egyedül vagyok, mint a kisujjam. Voltak barátnőim, akik egyidőben a legjobb barátból lettek barátnők, (inkább lányokkal barátkoztam mindig, mert ők érzelgősebbek és jobban megértettek, mint a fiúk, de a fiúk körében, akiket barátaimnak vagy legjobb barátomnak mondhattam, nem nagyon mutattam ki a gyengéd énem, mert alapjáraton egy komoly, határozott ember vagyok). Szóval igen voltak barátnőim, de csak 2 szakítás viselt meg nagyon. Úgy értem NAGYON. A legutóbbi 2 évvel ezelőtt ért véget, amit azért már rendesen kihevertem, mostanában már egyáltalán nem vészes és nem gondolok rá, csak nagyon ritkán, de az álmaim gyötörnek, gyakran álmodom vele és arra szoktam kelni, hogy nyom a szívem. Furdal a lelkiismertem. Szóval igen, Családi/párkapcsolati/baráti dolgok röviden kitálalva. Ezek felett még az is közrejátszhat, hogy borzasztóan élem meg, hogy régen sok barátom volt, sok ember számított rám, sokan szerettek, mára már viszont senkim nincs. Azon dolgokat röviden tehát felsoroltam, amik pszichésen hathatnak rám, úgyhogy csapjunk bele. Tehat a fenti dolgokon szoktam a legtöbbet rágódni gyakran a nap bármely pontján rámjöhet vagy megtalálhat egy ilyen gondolatfoszlány, amiből többnyire, hosszas elmélkedés lesz. Tényleg rengeteget pörög az agyam, ha véletlen valami olyan jut az eszembe. De ha lejön az éj... Jóideje életformát váltottam, ami annyit takar, hogy akkor fekszem le aludni, amikor már teljesen kimerültem, így "megtudom úszni" hogy megint elmélkedjek valamin, de ha emberi időben fekszem le, akkor szinte biztos, hogy órákig fogok forgolódni és újraértékelem az életem bizonyos pontjait. Viszont most jön a kérdés legfontosabb része. Ha zenét hallgatok, akkor vége mindennek... Van néhány olyan zeném, amit ha meghallok, azonnal lehúz az életről. Egyből beindul az agyam, szinte látom lepörögni az emlékeket, és sokszor olyan erős érzés kap el, hogy sírva is tudok fakadni, van hogy teljesen magamba tudok fordulni, néha kicsit megvisel amikor egy ilyen zenét hallok és újra látom magam előtt a múltam sötét pontjait, mondhatni átéletteti velem a múlt dolgait, ha van ilyen szó. Az elmúlt másfél évben drasztikusan zuhant a közérzetem negatív irányba, és ha éppen nem sulizom, ami heti 3 alkalom, vagy nem alkalmimelózom, akkor bekattan az agyam és túlgondolok mindent, kombinálok, rágódom a múlton, az életemen. Tudom, hogy teljesen normális ez a jelenség, amiről beszélek, az az előfordulhat, na de hogy ilyen mennyiségben történjen ilyen egy emberrel? Ez egészséges? Normális? Pszichológiai eset lennék? "Okos" ember vagyok, mindenhol megtalálom a helyem (ha nem ostobákkal vagyok körülvéve), jól alkalmazkodom, szeretek ismerkedni, ha van rá mód, szeretek mások kedvében járni, sőt imádok és azt még megjegyezném, hogy senki nem furcsálta, hogy ilyen vagyok, még olyan emberek sem akik tényleg ismernek, mert az ő véleményüket is kikértem korábban, és külön-külön megkértem néhány ember, hogy írjanak le, miféle ember/személyiség vagyok én, beszéltek erről az érzelgős énemről is, de nem kaptam még negatív visszajelzést, a lányok többsége kifejezetten szerette is, de így hogy már valóban egyedül vagyok szinte, mert senkivel nem beszélhetem már meg a dolgaim, mindent magamban tartok és mégtöbbet pörög az agyam is úgymond, így talán annyira ez már nem normális. Szerintetek ez normális? Vagy mit tudtok erre mondani? Nagyon érdekelne a véleményetek, már régóta nem beszéltem magamról ennyit, ez egy kissebb megkönnyebbülés volt most. Szóval igen, mennyire normális/probléma ez?