Mások szerint is érzelemmentes a világ? És több a szélhámos ember, mint normális?

" A szüleinknek is vannak elvárásai, a barátainknak is, a szerelmünknek is.."

Ami beleszól az én szabad akaratomba. A szüleim elvárják, hogy megcsináljak olyat, amit én nem akarok.

Szeretnek-e ők engem, ha már a szabad akaratomba beleszólnak, ahelyett hogy adnának választást, és hagynák hogy akaratból csináljak meg valamit a kedvükért?

Az elvárással szabályokat szabsz meg másoknak, amik szerint viselkedniük kell veled. Ezek viszont ilyen kimondatlan szabályok, és mindenkinek másmilyen. Tehát konkrétan csak azért van, hogy összezavarjon téged, állandóan próbálsz mások elvárásainak eleget tenni..

Ez szemantikai vita. Te bizalomnak hívod, én elvárásnak, de a kettő ugyanaz. Te megbízol benne hogy nem fog megcsalni, én ugyanezt teszem, nem kérem hogy ne csaljon meg, nem követelem, ki sem mondom, mert egy kimondatlan elvárás a részemről hogy ne csaljon meg. Mondom: szemantika.

Amúgy nem feltétlen értek egyet ami írsz. Szerintem a világot pont ez a szemlélet tette olyanná, amilyen lett. Ha nincsenek elvárások, nincs felelősség sem. Mindenki tehet, amit akar. "Valósítsd meg önmagad, mert csak te számítasz." Mindenki ezt is teszi.... sokszor másokon átgázolva. Boldogabb lett a világ tőle? nem hiszem.

"Nem biztos, hogy a világ olyan, amilyennek látod. De az biztos, hogy te olyan vagy, amilyennek a világot látod."

Ezen gondolkozzatok el.

inkább felszínes és hazug. Hazug, mert a legtöbb ember inkább eltitkolja a saját érzelmeit, mintsem kimutassa és sebezhetőnek, emberinek tűnjön.

Felszínes, mert inkább a divatot, trendet, másokat követ, és görcsösen másoknak akar megfelelni, mintsem magának.

Szóval érzelem az van/lenne. De magának is hazudik azzal, hogy felszínes, ezért tűnhet érzelemmentesnek.

#15 Miért nem egyszerre a kettõ? Az ember egyszerre megfelelhet önmagának is, vagy külsõ tényezõknek (ezalatt mindenki mást-mást érthet) de semmi abnormális nincsen abban, hogy valaki elrejti az érzéseit a világ elõl. A komoly barátságok épp arról szólnak, hogy megtalálod azt a pár embert, akinek fel mered tárni mind azt, amit a többség elõl rejtegetsz. Te csak a felszínt látod a legtöbb emberbõl, azért mert õk nem a barátaid (esetleg nem is vágyódsz arra, hogy azok legyenek), de abban igazad van, hogy ettõl függetlenül lehetnek érzéseik, - még ha ridegnek is tūnnek-, elrejtik ezeket elõled, de nem érdekük, hogy megmutassák, ha nem érzik azt, hogy te megérted õket.

Egyetértek azzal, hogy valódi, elmélyült kapcsolatokat az alapozza meg, hogy önmagadat adod, elfogadod önmagad. Bár emellett is vannak olyanok, akik magányos, társtalan emberként ismerik el magukat.

Bár én sokszor éreztem magam magányosnak, mert senki sem állt elég közel hozzám, de legalább jóérzésū emberek vettek körbe, és érdekemnek éreztem, hogy mindenkire figyeljek, még akkor is, ha nem érzek különösebb kötõdést.

Számomra az elvárás kérdése is két oldalú dolog, olyan embernek vannak elvárásai, aki sokat nyújt másoknak, mert úgy érzi(?talán) hogy elvárják tõle, bár ez nem föltétlenül van így. Tipikus példát ismertem a környezetembōl: volt egy ismerõsöm, aki sokat panaszkodott arra, hogy nem figyelnek rá a "barátai" (amiben az az ironikus, hogy tudtam róla, hogy olyan a kapcsolata velük, hogy nagyon erõlteti a barátságot, kéretlenül megjelenik rendezvényeken, ajándékokat visz, miközben senki sem várja, úgy próbál kedveskedni másoknak, hogy nem veszi észre, ha azok nem várták tõle). Láthatóan túl sokat foglalkozik olyan emberekkel, akik neki nem viszonozzák, ezért nem kiegyensúlyozott a kapcsolat. Még panaszkodás szempontjából is sokat foglalkozik velük, azt az idõt, amit nem kedveskedésre tölti, az panaszkodással telik el. Kár érte, mert vannak igazi barátai, de valamiért azokhoz kötõdött, akik nem viszonozták alapból sohasem. A világnak az ilyen "szeretet-teljes mártírjait" sosem fogom megérteni.