Miért van az, hogy csak akkor kezdek tisztán látni, ha apám "helyretesz"?

Huszonéves fiú vagyok, aki nem találja a helyét. Semmilyen téren. Se párkapcsolatokban, se karrierben. Egy diplomám van (meg nyelvvizsgáim), de igazából azt is úgy végeztem el, hogy nem azt kellett volna, de éreztem, hogy gáz lenne félbehagyni, főleg a szüleim miatt.

El vagyok kapatva. Szégyellem leírni, de ez az igazság. Olyan az életmódunk, hogy nem voltam rászorulva eddig, hogy dolgozzak, s a szüleim mindig, mindenben támogattak. Furcsa módon szerintem ezért nem tudok dönteni. Mert bármit lehet elvileg, nem sürget az idő. Viszont épp ezért valahogy nem tudok célt kijelölni, és emiatt szorongok, mert egyszerűen nem tudom, hogy mi lenne a "reális" cél: dolgozni, mestert csinálni vagy újraorientálódni. Mindegyik esetén félek valamitől. Azért nem akarok még beállni dolgozni, mert akkor már lemondok a tanulóéveimről, a tanulással viszont a munkatapasztalattól esek el. Mindegy, hoztam most egy hülye döntést, ami nem tetszett apámnak, kiakadt, és leordította a fejem,mhogy hogy lehetek ilyen hülye. Nem tudom, miért, de ilyenkor azt érzem, hogy igaza van, és kijózanodom. Mintha már nem menne nekem a logikus gondolkodás, nem működne a józan ítélőképességem, és nem tudnék dönteni az életemről. Szörnyen érzem magam, mert el fogok vesztegetni egy évet. És nem tudom megmagyarázni magamnak, hogy miért így működöm.