Mi életed legelső emléke?

Nem tudom melyik emlékem volt előbb, a bölcsi vagy a kórház.

Az orvosi papírok dátumából tudom, hogy még nem voltam egészen három éves, amikor kórházba kerültem a vesémmel, és a kórházból vannak emékeim. A rácsos kiságy, hogy anyukám sírt, amikor ott kellett hagyni, és egy nővérke segített átöltözni. Vastag harisnya volt rajtam, vajszínű. A kórházi kaja íze, amit fémpolcokon toltak be, meg hogy egy este kiszöktem a kiságyból és bementem egy terembe, ahol valakik tv-t néztek (gondolom az idősebb beteg gyerekek), és megtaláltak a nővérkék, és csodálkoztak, hogy kerültem ki. :)

A bölcsiből is több emlékem van, hogy játszottam egy keménylapos mesekönyvvel bent, vagy hogy játszásiból "leragasztották" a számat celluxszal, mert hangoskodtunk, a zöld vásznas kihajtható kiságyakra, amiken aludtunk, meg a pelenkázóasztal színére, a bölcsi épületére, hogy két teremből állt, amik piros keretes üvegajtóval voltak elválasztva.

Még nem lehettem óvodás se, amikor ez az emlék megtörtént.

Annyi rémlik, hogy kórházi ágyban fekszem és narancslevet iszok szívószállal egy rózsaszín pohárból, amit Anya tart mellettem.

23/F

Második szülinapi fotózásomra emlékszem a fotósnál. Tudjátok, a beállított képek a szocreál asztalkánál fodros ruhában a plüssmacival.

Nagyon féltem, mert egy elég sötét teremben fotózott vakuval. Nem értettem mi ez, miért kell ezt. Sírok is a képeken 😁

Hogy melyik az első (és melyik emlék :) ), azt nem tudom, de a legkorábbiak leginkább az ágyhoz kötődnek, és félelmetesen szürreálisak, mint egy Beksiński festmény. Úgy két éves korom körül lehettek.

Talán a legelső, hogy fekszem a rácsos ágyban, kiesett a cumim és nem érem el, miközben be is vagyok zárva, még a szüleim létében sem vagyok biztos, mintha egyedül lettem volna az abszolút tehetetlenségben.

Van egy olyan, hogy többször felkelek az ágyból, de nem látok az ajtóig (mintha köd lenne a szobában), és amikor odaérek, anyám állandóan az ajtóban áll és leszid, miközben visszatessékel (ez mostani fejjel felidézve csak álom lehetett - az is jó kérdés, vajon ki, mikor és miért tett különbséget első ízben álom és valóság között).

Egyszer lehánytam szüleim ágyát (ez biztosan megtörtént), közben bennem kavarognak olyan emlékek, amikor visszaöklendeztem az ételt, de akkor mindig sikerült lenyelni, és féltem, hogy egyszer majd kijön, na ez akkor történt meg ténylegesen.

Amikor elutaztunk nagyiékhoz és felfigyeltem rá, hogy nekik is ugyanolyan kutyájuk van, mint nekünk.

Az ő házukban körbe-körbe járkáltam (ez egy másik alkalom lehetett) - több szoba egymásból nyílt úgy, hogy az előszobával egy nagy kört írt le, később aztán az egyik ajtót eltorlaszolták egy szekrénnyel, majd évekkel később újra használatba vették. A furcsa az volt, hogy régen határozottan úgy rémlett, hogy egy szobát totálisan befalaztak, mert mintha egyel több lett volna (persze nem így volt).

nekem a legkorábbi 8 hónapos koromból van, emlékszem, hogy fölmentem a lépcső tetejére, megbotlottam, legurultam, kb 20-szor bevertem a fejem és borzasztó hangosan sírtam.

Szép kis emlék:)