Van-e tudományos magyarázat arra, hogy mitől válik egy szülő hisztérikus, agresszív szülővé a gyerekeivel szemben? Miért viselkedik úgy, mint valami méreg?

Van.

Soha nem nevelték őt problémamegoldásra, ezért elveszti a fejét és őrjöng.

Nevelni kellene, de felnőttként ez már elég nehéz. Több évig is eltarthat, mire magabiztosan képes használni az új tudását.

Mindenki tanulhat, és ezt a tudást sok helyzetben meg is követelik. Van amihez jogosítvány, bizonyítvány kell, de gyermeke mindenkinek lehet tudás nélkül is.

Amikor gyermekem született, akkor számos könyvet elolvastam a gyermeknevelésről, de ezt korántsem teszi meg mindenki.

Ahogy nőnek a gyermekek, úgy változik a probléma és bevallom, magam sem követtem teljesen automatikusan az időnként hirtelen felmerülő jelenségeket, el voltam maradva és a váratlan szembesülés időnként sokkolt.

Különösen a kamaszkor hozza ezt ki élesen, szerencsések azok, akiknél soha, semmilyen probléma nem volt.

Az agresszivitás ellenben soha nem lehet megoldás, még akkor sem, ha szeretetből, vagyis nevelő célzattal csördíti nyakon az atya a rosszalkodó betyár kölykét, de mit lehet tenni, ha egyszer ő az erősebb és a hatalmasabb, jobb nem kenyértörésre vinni az ellentéteket, bár azok úgyis megmaradnak, sőt fokozódnak, ha nincsenek megnyugtató módon lekezelve.

A gyermeknek sem érdeke kiélezni a helyzetet, de a szülő is jobban tenné, ha kissé késve is, de tájékozódna a probléma mikéntjéről, azok gyökeréről és esetleg meg is próbálná érteni a szempontokat, ha megoldást akar találni, mert egyszer úgyis tanulni fog a történtekből, de lehet, hogy a maga és a gyereke kárán.

Szerencsétlen a szülő is, mert hiába jó a szándéka, általában ez szokott lenni, de a rosszul megválasztott módszer ellenkező eredménnyel járhat.

Ez elég bonyolult és sokrétű folyamat, és nem létezik pár oldalas leírása.

Egyfelől az emberi tudat a tapasztalás útján alakul ki olyanná, amilyen felnőtt korban. Másfelől a tapasztalás egyúttal reakciót "viszonyulást" vált ki, ha ez sokszor ismétlődik, "megszokássá" válik. Harmadrészt az emberi cselekvést több tényező befolyásolja. Közöttük két döntő van, a siker és a bizonytalanság. A siker egy kellemes érzés, ami arra ösztökéli az embert, hogy "hasonlóan" viselkedjen, remélve, hogy ekkor ismét átéli. A siker tehát rendkívül erős motiváló tényező. A siker a tanuláson, tudáson alapul, ehhez viszont a gyereket (aki tanul) meg kell tanítani, tanulni. Ha ez elmarad, a siker is elmarad.

Hasonló a erő a bizonytalanság, ami valójában tudáshiányon alapul. Az ember folyamatosan "helyzetbe" kerül, amelyre reagálnia kell. Ha ismeri a "helyzet" jellegét, tulajdonságait, következményét, jól reagál (siker, ami motivál a még alaposabb megismerésre). Ha nem ismeri, rosszul reagál, ami sikertelenséget eredményez. Ez bosszantó, hiszen egyfajta megalázottságot szenvedünk el. Sok ilyen elkeseredetté tesz, továbbá kialakul az a meggyőződésünk, hogy bennünket "a világ utál" ezért nem jön össze semmi. Hiszen mi önmagunkat nem tarthatjuk rossznak, legfeljebb egy konkrét (megtanulandó) témában.

Egy példa: a csecsemő esendő, a világ idegen számára, de a gyakran látott embereket (szülők) hamar meg és kiismeri. Tőlük remél segítséget. Ha idegen környezetbe kerül (nevelőintézet, szülő elvesztése) elveszti a megszokott (megtapasztalt) biztonságot, félni kezd (életösztön). Ha nem a megszokott események történnek vele (ami idegen ember esetén akkor se jön össze, ha gondos), kialakul az a tapasztalata, hogy a világ ellenséges vele. Ez a meggyőződés még akkor is évekig (ha nem élete végéig) megmarad, ha aránylag hamar "visszaáll a rend" a csecsemő szempontjából. Az ilyen ember (nem feltétlenül, de nagy valószínűséggel) kiskorában kötözködő, a környezete emiatt nem szereti, tehát kap újabb bizonyítékot a világ ellenségességéről. Mire nagykorú lesz, egy zárkózott, kiállhatatlan, türelmetlen ember válik belőle. Többé nincs esélye a szeretetre. Talán, ha egyéb okból egy szakma elhivatott tudója lesz (ide menekül), akkor racionálisan soha, de észérvekkel, amit a szakmájában megszokott, belátja, hogy "elvileg" nem undok a világ. És ha van akkora szerencséje, hogy erről tapasztalatokat is szerez, valamelyes megváltozhat. De ilyen szerencse nagyon ritka, mert ehhez rengeteg idő és türelem kell, ami sem a delikvensnek, sem a környezetének általában nem áll rendelkezésére.

Ha érintett vagy azt lehet javasolni, próbáld elhinni, a szüleid nem eredendő rosszaságból, hanem gyerekkorból hozott minta szerint viselkednek így. Hatalmas türelemmel változhatnak, ha ehhez nincs erőd, a megszokást úgy lehet csökkenteni, hogy minimálisra szorítod a konfliktushelyzeteket. Röviden, nem vitatkozol, elfogadod, ha szükséges, csak látszólag, és fő célod az elválás, a távolból szeretés. Minden máshoz komoly szakértelem és rengeteg idő és erő kell. Ezt nem a gyermek feladata megoldani, viszont a mai társadalmi politikai helyzet probléma kezeléséhez teljesen alkalmatlan.

Két nehéz, de tanulságos irodalmat ajánlhatok. Végigolvasásuk rendkívüli erőt, kitartást igényel, de egyes részletek is nagyon tanulságosak. Egyik könyv egy régebbi kiadás, Csányi Vilmos Az ember etológiája című könyve a jelenség kialakulását mutatja be, Ranschburg Jenő (gyermekpszichológus) Erkölcs és jellem című összefoglaló műve nagyon sok oldalon ennek konkrétumait járja körül.

Ahogy írták, nem lehet biztosat válaszolni.

Lehet oka az, hogy ugyanezt tapasztalta gyerekkorában ő is. De lehet az is, hogy nem voltak agresszívek az ő szülei, csak éppen szeretet sem kapott tőlük. De lehet olyan oka is, hogy a saját életének, szabadságának a végét látja a saját gyerekében, és ilyenkor a frusztrációját a gyerekre irányítja, agresszióval és bűntudat keltéssel. (Ilyenkor a tipikus mondatok: Egy csomó áldozatot hoztam, és ez a hála? Mindent megtettem érted, és ennyire sem vagy képes? Szégyellem magam miattad, te hálátlan. Semmire nem vagy képes, jobb ha nem is látlak.)

stb... :(