A küzdésmánia egész életen át tart?
Alapvetően sok kérdés fogalmazódott meg bennem. Egyetemista vagyok így nekem is hajtanom kell. Mivel jó eredményeim vannak, félretettem a magánéletemet, de hiába alakul szépen a jövőm egyre halványodik előttem hogy lehetek később igazán boldog. Egyedül érzem magam, és szerintem kiégtem, pedig nincs rá okom. Ehhez az is hozzájárul, hogy nem szeretem a felszínes kapcsolatokat, és komolyabbakhoz meg túl gyerekesek a kortársaim. Akik kivételt képeznek szintén elfoglaltak.
Mindig azt hallani minden felől, hogy csalódás után mindig talpra kell állni. Mindig legyünk erősek. Sportolj, hogy küzdeni tudj. Légy erős stb. Utcán is rohannak az emberek, még a mozgólépcsőn is mennek le, hogy hamarabb várakozhassanak a metróra...
Az ősközösségben gyakorlatilag a létért kellett harcolni, de az más volt. A harmadik világban is azt mutatják, a dokumentumfilmek, hogy szűkösen élnek, de nincsenek elhidegülve az emberek és tudnak boldogok lenni.
Most ott tartok, hogy gimiben széthajtottak, és mondták hogy egyetem durvább lesz. Tényleg az lett a végére, a mesterszak sem lesz szerintem felüdülés. És miután véget értek a "legszebb éveim" még kevesebb energiám lesz.
Attól függ hogyan fogod fel. Én pl. Gimis éveimet is játékként fogom fel. Az első pár évben amíg a jegyek nem számítottak csak szórakoztam, általános iskolában szintén. Mások meg már itt izzadásig tanultak, teljesen feleslegesen. Ha pedig tanulnom kell, akkor interneten utánanézek az anyagnak, ahol érdekesen tudják előadni, és már nem is szenvedés lesz az egész, hanem egy vidám tanulás folyamata, tudás szerzése.
Egyetemre olyan szakot választottam ami nagyon vonz és érdekel, így az sem szenvedés lesz.
Ennyi az egész, a felfogás kérdése, hogyan látod a dolgokat, viszont ezt nehéz átírni magadban.
Egy munkahelyre nem vesznek fel, valaki ezen csalódik, fájdalmat él át, ami elveszi az energiáját, más valaki meg azt mondja: Keressünk akkor egy másikat.
Én is teszek magasról a felszínes, szörnyű kapcsolatokra, és értelemben a kortársaim rohadt távol állnak tőlem, ezért kerestem hozzám hasonló értelmes, igazán szerető embereket, akikkel boldogan elvagyok.
Már az a tévhited is rossz, hogy a "legszebb éveid" ezek. Már alapból az a tudatalattidban, hogy ezek után már semmi jó nem fog neked jönni, nem lesz energiád, és ezek a legszebb éveid. Egyáltalán nem így van pedig. Én számomra például az egyetemes éveim után kezdődik el a mégnagyobb szórakozás, amikor már egyedül kell ellátnom saját magam, keresnem kell magamnak egy párt, mehetek amerre akarok. Mások tudod hogy fogják ezt fel?
Teljesen szétesnek lelkileg, mert azon aggódnak hogy mi lesz velük, mit csináljanak, hogy kell ellátni saját magukat, stb. Az egyik szemszögből egy katasztrófa és depresszió, a másikból pedig új játék, új tapasztalat, kilépés a komfortzónából és tanulás..
Nem lesz kevesebb energiád, csak akkor, ha lelkileg szétesel, és sok negatív érzelmed lesz, amik elszívják az energiád. Ha viszont megtanulsz pozitív lenni, akkor rengeteg energiád lesz mindenre...
A kérdés kijavítanám tehát:
"Küzdenem kell egész életemben, mint sok más szerencsétlennek és szenvedésként megélni? Vagy megtanulom hogyan kell élvezni az életet miközben produktív vagyok, és túlélés helyett szórakozás lesz az egész?"
Kapcsolódó kérdések:
Minden jog fenntartva © 2024, www.gyakorikerdesek.hu
GYIK | Szabályzat | Jogi nyilatkozat | Adatvédelem | Cookie beállítások | WebMinute Kft. | Facebook | Kapcsolat: info(kukac)gyakorikerdesek.hu
Ha kifogással szeretne élni valamely tartalommal kapcsolatban, kérjük jelezze e-mailes elérhetőségünkön!