Belső késztetés a segítségnyújtásra és az adakozásra?

Mindenki úgy segítsen, ahogy tud. Ha véradással, akkor azzal, ha étellel, ruhával, akkor azzal, ha pár kedves szóval, akkor úgy. Fizikai támogatásban én nem vagyok nagyon ott, anyagilag sem állok jól, értsd, nincsenek megunt, jó állapotú ruháim vagy felesleges élelmiszerem. Persze szívesen adok a kevésből is, ha valaki betér hozzám, megkínálom, de nagyobb mennyiségben nem szállítok be egyik szervezetnek sem. Inkább amolyan lelkisegély-típus vagyok, nekem bárki elsírhatja a bánatát.

Én is szoktam adományozni. Alig tudok venni magamnak valamit, de mindig van mit ennem és úgy gondolom,hogy akinek van mit ennie, annak adnia kell olyannak akinek nincs. Egyszerűen kell. Szoktam a gyűjtő urnákba dobni, veszek támogató kártyát a boltban, adok az utcán a kéregetőknek és alapítványokat is támogatok. Azért adok, mert jobb lesz tőle a lelkem. De a galambokat is szoktam etetni búzával. Tudom, hogy ez tiltott dolog, de olyan jól esik, amikor látom, hogy felszedegetik a magot, minta én ennék. Albert Schweitzer pedig azt mondta a jótéteményekről, hogy az kap, aki másoknak is ad. Aki soha nem ad, az nem is kap semmit. És nem biztos, hogy ugyan attól az embertől fogja visszakapni és az sem biztos, hogy ugyan annyit, csak kapni fog. Például Ő négereket gyógyított Afrikában és amikor Ő maga is megbetegedett, meglátogatta egy csomó néger, akiket nem is ismert, csak a rokonaikat, vagy ismerőseiket gyógyította meg, és visszakapta mind azt a jót, amit Ő tett másokkal.