Mit tehetnék ez ellen? Az emberek teljesen félreismernek.

Mindig is zárkózott és csendesebb típus voltam, egészen gyerekkorom óta. Ettől függetlenül azokkal, akikkel jóban vagyok, jól érzem magam és úgy gondolom, az örömöm ki is ül az arcomra, azonban rendszeresen kapok visszajelzéseket tanároktól, osztálytársaktól, sőt még idegenektől is (pl mikor fodrászhoz megyek), hogy az arcom unott, mintha semmit nem élveznék, mintha az emberek fárasztanának, stb. Egy-két évvel ezelőtt folyamatosan pszichopatának csúfoltak, mert nem voltam valami feldobott, kicsit nehéz időszakon mentem keresztül - nem kérdeztek rá soha a problémámra, én meg alapjáraton nem akartam senkit sem terhelni vele és különben is csak egy múló, rossz időszak volt.

Érdekesmód azonban, véleményem szerint akkor sokkal rosszabb lehetett a megjelenésem a folyamatos stressz és tépelődés miatt (sokszor konkrétan a zokogás szélén álltam, néma csöndbe burkolózva ültem egész nap és nem szóltam senkihez), de senki nem mutatott rá, hogy "unott, fásult, flegma" lennék, csak szerintem poénra vették és pszichopatának neveztek.

Most két év elteltével már rendben vagyok, bár a stressz szintem még mindig sokszor megemelkedik, de sokkal többet nevetek, amikor a barátaimmal vagyok. Igyekszek kedvesen és normálisan beszélni az emberekkel, de mégis - rendszeresen azt vágják hozzám, hogy annyira unott az arcom, mintha semmi nem érdekelne, mindent lesz**rnék, stb, pedig egyáltalán nem ez az igazság. Rengeteg dolog érdekel, s sok mindent szeretek csinálni, de amikor erről szeretnék beszélni valakinek, vagy hozzászólni valami olyasmihez, ami az én érdeklődésemet is felkelti, egyszerűen meg sem hallanak, oda sem figyelnek, túlkiabálnak, stb.

Szinte már úgy érzem, lehetőségem sincs megváltoztatni ezt a rólam kialakult képet.

Egyedül arra bírok gondolni, mikor próbálok rájönni, miért ismernek ennyire félre az emberek az az, hogy az arcvonásaim alapvetően szigorúbbak, s az is eszembe jutott, hogy kiülhet az arcomra az, hogy csúnyának tartom magam - de én lehetetlennek gondolom, hogy a magam iránt érzett utálat ennyire tükröződjen az arcomon, bárhová is megyek. Mosolyogni mondjuk ritkán szoktam bárkire, mert alapvetően nem vagyok az az "egész nap ragyogok" típus, de sok ember van a környezetemben, aki szintén nem ilyen, s azokra nem mondják ezeket.

Mit tehetnék, ha egyszerűen úgy érzem, nem tudok változtatni ezen az általam kialakult képen? Hogyan tudnám bebizonyítani az embereknek, hogy félreismernek?

Köszönöm előre is a válaszokat.

17/L