Szerintetek nagyon nagy hülyeség 24-25 évesen irányt váltani és új alapszakot kezdeni nappalin?

Hogy érthetőbb legyen a kérdés, kicsit írok magamról: kívülről nézve egy lusta, döntésképtelen, felelősséget kerülő nagykamasz vagyok, aki a szülei nyakán él, nem tanul, nem dolgozik és a kisujját sem mozdítja azért, hogy jobb legyen.

De belülről ez úgy néz ki, hogy folyamatosan aggódok, szorongok, és egy idő után ez felőröl, és videók nézésével terelem el a figyelmemet. Rettenetesen zavar, hogy nem tudom, pontosan mit kéne mikorra elérnem az életben, mi a kötelességem, és, bár nem látszik, iszonyúan frusztrál, hogy itthon vagyok és a szüleimől függök, még akkor is, ha ez nem terheli meg őket igazából, hála a sikeres családi vállalkozásnak. Évek öta pszichológusokhoz, tanácsadókhz járok, ugyanis valahogy kamaszkorom óta az az érzésem, higy nem merem felvállalni a saját vágyakmat, céljaimat, és minden döntésem másoktól, elsősorban a szüleimtől teszem függővé. Gyakorlatilag nem a saját életemet élem. Ne kérdezzétek, hogy alakult ez ki. De minden téren jellemző rám. Ráadásul semmiben nem érzem, hogy sikerült volna kibontakoznom; sok mindenhez van érzékem, de valahogy úgy éreztem, hogy nem szabad (pl. zenélni). Tudom, hgy hülyén hangzik. Az alapdiplomámat is egy számomra teljesen érdektelen szakon szereztem meg, alig bìrtam ki. Valahogy hozzászoktam a szíváshoz, ahhoz, hogy nem azt csinálom, amit szeretek. Mintha ott lenne az asztalon a rántott csirke, de én csak a vajas kenyeret venném el. Mindennel így vagyok.

Most, 24 évesen kezdem úgy erezni, higy sikerül ezt megtörni, de cikinek érzem ebben a korban az alapszak elkezdését. De érteni kell, hogy úgý állok ehhez, mintha ez lenne az első alapszakom, mert az eddigi életemmolyan volt, mintha nem is én éltem volna. Ezért is akarom nappalin elvégezni: úgy érzem jár nekem, hogy lehessek ugyanúgy önfeledt egyetemista, mint más, annak minden velejárójával.

Igazság szerint úgy érzem, mintha most kezdenék igazán kamaszodni.

24/f