Amióta az eszemet tudom, lépten nyomon meg nem értettségekbe ütközök. Komoly következményei lehetnek emiatt?

Szóval életem során még sose mozogtam olyan közösségekben, ahol ne én lettem volna a fekete bárány vagy ne lógtam volna ki egyfolytában a sorból. Az emberek 50%-a nem táplál irántam különös érzelmeket, olyan 20%-a kedvel vagy bír, 15%-a utál, a maradékkal való viszonyom pedig egy kicsit jobb az átlagosnál, emellett csak egyetlen igaz és jó barátom van, akinek hasonló a helyzete, talán az övé 1 fokkal jobb. Régen ez sokkal durvább volt, pre-tini és kora-tini koromban sokkal több ember utált de valamivel több barátom is volt, de azokra nemigazán tudtam mondani az "igaz barát" szállóigét.

Ennek számos oka van. Egy nagyon művelt házaspár 4 gyermeke közül az egyike vagyok. Apámnak van egy teológus diplomája (azaz beszél ógörögül, latinul és egy kicsit héberül), anyám pedig közgazdász létére nagyon olvasott és tájékozódott és egy erős C1-es angol nyelvvizsgája van. Lány létemre van 3 fiútestvérem, akik közül az egyik bölcsész és a másik kettő pedig a műszaki egyetemre jár. Ami azt illeti, egy nagyon művelt környezetben élek már 17 éve és ezzel kevesen büszkélkedhetnek, de egyben emiatt is az életem olykor kínszenvedés. Valahányszor bemegyek a suliba, rezignáltan veszem tudomásul, hogy 8 órán át a suttyó osztálytársaimmal kell lennem egy légtérben, akkor egyre inkább meg vagyok győződve arról, hogy az élet egy siralomvölgy, ahogy azt a középkorban is megállapították. Ne értsetek félre, nem utálom az osztálytársaimat, sőt közülük néhányat kedvelek is, de az nem azt jelenti, hogy órákig képes vagyok velük elbeszélgetni. A helyzetem súlyát pedig tovább fokozza a külsőm, mert az emberek teljesen meg vannak győződve arról, hogy egy szőke hajú, kék szemű lánynak csakis NAGYON egyszerű intellektusa lehet, emiatt nagyon nehezen tudtam jó benyomást kelteni a tanáraimnál. Emellett még ott van a nagyon fura természetem. Leegyszerűsítve, flúgos vagyok. Ha le kéne írni a személyiségemet minél rövidebben, legalább 2 A4-es oldalt foglalna el a rólam írt szöveg, ha ARIEL 12-es betűméretben írnánk és 1,15-ös távolság lenne a sorok között. A megítélésem szerint egy földönfutó szangvinikus-melankolikus bolond vagyok, aki egy kicsit beleőrült abba, hogy nem sokan értik meg és emiatt viszonylag magányos. A magányom miatt a gondolataim egyfolytában emésztenek, mert azoknak csak a töredékét osztom meg a szüleimmel és a legjobb barátommal, mert ők azok, akik nem csak meghallgatnak, hanem még megértik az álláspontjaimat. Mikor a legjobb barátommal vagyok, gyakran beszélgetünk történelemről, művészetről és politikáról és emellett még sokat poénkodunk és imádjuk a Repülő Spagettiszörnyet, Niccolo Machiewelli és Cesare Borgia a példaképünk, reneszánszb*zik vagyunk és a kedvenc germán istenünk Loki. Azaz, hasonlóan bolondok vagyunk.

Volt egy másik igaz barátom is, de az utóbbi időkben nemigazán jöttem ki vele elég jól ahhoz, hogy megmaradjunk egymásnak. Mindig is jó lelki társak voltunk egymásnak, de szelleminek annál kevésbé. Egyszerűen ő megelégszik az egyszerű dolgokkal és nem is vágyik többre, én pedig az évek folyamán nagyon megváltoztam és azt vettem észre, hogy nemigazán tudunk mikről beszélgetni a számomra unalmas dolgokon kívül és én ebbe belefáradtam és ő is abba, hogy én ennyire tudálékos vagyok.

Életem során kétszer volt szerencsém fiatal, művelt és bolond bölcsészekkel beszélgetni, de az abból állt, hogy órákig csak a történelemről és társadalmi problémákról beszélgettünk és számomra egy felejthetetlen élmény volt. A bölcsész bátyám szerint olyan vagyok, mint egy rossz, rögeszmés elméleteket gyártó történelem tanár; és egy kicsit igaza is van. Egyesek szerint ez jó, de a többség, főleg a korosztályom nem vevő erre és emiatt nagyon nehezen találom a helyemet. Én próbáltam barátkozni és másokkal azonosulni, de valahogy sose voltam képes a szokványos emberekkel igazán jól kijönni, de nem is akartam annyira, mert nem akartam olyan semmitmondóvá válni, mint ők, egyszerűen az alteregóm, a tudatos énem, sőt még az überegóm (leginkább az) is arra ösztönöznek minden egyes porcikámmal együtt, hogy eszembe ne jusson olyanná válni, mint a többi. Egy kicsit beteges, de a lelkem és a testem ellenáll, hogy egyszerű ember legyek.

A buta-műveletlen emberektől, pedig égnek áll a hajam. Valahányszor meghallom az egyik osztálytársamat okoskodni, olyankor sorozatban százszor elképzelem, hogy fejbe vágom. Az álmaimban pedig meg is teszem, csak azért, mert az a szerencsétlen hülyeségeket beszél. Azt tudom, hogy nem vagyok normális, de néha úgy érzem, hogy ez a normális.

Szörnyű, egyfolytában háborgat az agyvelejem és a meg nem értettségekbe, amikbe ütközök lépten nyomon, még inkább arra motiválnak, hogy a belső világomban teljesedjen ki az igazi énem. Tisztára úgy érzem magam, mint Anselmus, az Aranyvirágcserép főhőse. Az életemet még egy elégiának se mondanám.