Más is ilyen? Lehet ezzel valamit kezdeni? Néha már kellemetlen.

Igen, időközben észrevettem, hogy bővebb infó nélkül küldte el, szóval: egyáltalán nem vagyok együttérző, empatikus, nem tudok "sajnálkozni". Hírek, közösségi oldalak: ilyen-olyan baleset, tragédia, kínzás, halál, stb, de semmi. Elolvasom, megnézem de semmi együttérzés. Ugyanez van azonban sajnos a közeli hozzátartozókat illetően is: sérülés, baleset ér valakit és semmi. Nagymamám halálakor is ez volt. Persze sajnáltam (nagyon jóban voltunk), de nem sírtam pl. Próbálok valamiféle együttérzést "kicsikarni" magamból ilyen helyzetekben, de nemigazán megy. A halállal úgy vagyok, hogy előbb-utóbb bekövetkezik, 80+ felett sem fog senki további 40-50 évet vidámságban leélni. Gyermekeimmel is ha történik valami, pici aggódás, de sosem viszem ezt túlzásba, egy ponton túl semmi, nem sírok, nem akadok ki.

Miért lehet ez?

Aha, volt ma (tegnap) ez a buszos baleset. Elolvastam, semmi. Persze biztosan nagyon rossz az erintetteknek, a csaladoknak, de nem fogom emiatt telesirni a parnat lefekves elott. Szemelyesen nem vagyok erintett benne, se ismerosok kozul, ha talalkoznek valakivel reszvetet nyilvanitanek mert ugy illik es az a helyes.

Ha esetleg elfojtas is, nem tudom honnan ered vagy mikor, mikent alakulhatott ki. A legutobbi halaleset, ami erintett az az, hogy meghalt a kutyam. Nem sirtam. Vele nottem fel, s bar nem volt szobakutyan rengeteget jatszottunk, "lelkiztunk", ugyes-bajos kamaszdolgokat osztottam meg vele. 14 eves volt, valahol gondoltam, hogy hamarosan elmegy (leven idos volt mar). Felideztem a szep pillanatokat, amiket egyutt ateltunk es igy bucsuztam el tole fejben. Meg merem kockaztazni, hogy szomoru sem voltam, masnap ment minden mint elotte. Hianyzott, mert furcsa volt, hogy nincs tobbe, de ez az elet rendje, elfogadtam.