Volt már olyan ismerősötök aki azt az érzést keltette bennetek, hogy a jelenléte túl sok?

Egy egyetemi tanítványom - szeptemberben megtudtam, lelki válságon megy át és felajánlottam minden segítségem. Eleinte csak néha keresett fel. Aztán többször. Utána sms-t kezdett írni; eleinte hétköznap - de végül hétvégeken is. Utána pedig hívogatott. Eleinte nem zavart, mert sajnáltam.

Plusz, nem csak róla szólt minden - napi szinten érdeklődött hogylétem felől és ha épp nem voltam jó passzban, mindent megtett, hogy felvidítson.

Reménykedtem benne, hogy magától észreveszi, hogy kezd túlzásokba esni.

De aztán 2 hete eljött egy nehezebb szakasz az életemben és borzasztóan elkezdett zavarni a lány picsogása. És azt is kezdtem érezni, hogy már belemerült az önsajnálatba, már túldramatizálja és egészségileg is kikészíti magát.

És amikor látszott, hogy saját maga is érzi, hogy picit sok, akkor minden nyafogást felém fordított törődésbe formált, ami már túl közvetlen, fojtogató volt.

Múlt hétvégén a párommal szerettem volna kettesben lenni nyugiban, amikor 2 sms is jött tőle. A két utolsó csepp a pohárban.

Az azt követő hétfőn összeszedtem a gondolataimat és a bátorságom és behívattam az irodába. Elmondtam neki, hogy túl sok terhet rakott rám, hogy kicsit betelt nálam a pohár és túl sok volt belőle és, hogy most kicsit lépjünk el egymástól, ő is nyíljon meg a többiek felé és nekem is hagyja, hogy a többi diákra is fókuszáljak, mert ez így nem fer velük szemben sem. Végezetül pedig felajánlottam neki, hogy kérdjen orvosi segítséget, mert amilyen támaszra szüksége van, azt nem adhatom meg.

Én igyekeztem a lehető legfinomabban megfogalmazni, de sírni kezdett és nagyon megsértődött. Azt mondta, időben szólhattam volna, hogy túl sokat engedtem és, hogy túl gyorsan rántottam le a tapaszt. Elmondta, hogy a barátjának tekintett, de felvilágosítottam, hogy nem voltunk barátok, csupán csak segítette a bajban, de már látom és nekem is megvan a baráti köröm illetve neki is meg kéne, hogy legyen. A pszichiáteres résznél kétségbeesett, igyekeztem elmagyarázni, hogy nem dilisnek tartom, szimplán van egy problémája, amivel könnyebben szállhat szembe és győzhet le, ha egy orvos segít, de nem hatotta meg.

Az azt követő nap még bejött és kvázi, mintha meg se történt volna a beszélgetés, ugyanúgy "nyomulni" kezdett. Ekkor félrehívtam és kissé szigorúban rászóltam, hogy már beszélgettünk erről és hagyjon kicsit engem.

Másnap nem is jött az egyetemre, mindig írt email, ha hiányzott az órákról, most nem tette. Nem keresett sms-ben, Facebook cseten sem...

Egyrészt jól esik a szabadság. De másrészt azért aggódom érte.

Attól félek, ha most felhívom és beszélünk, visszaesik és újból a véremet szívja, de attól is félek, hogy maga ellen fordul idővel.

Tudom egoistának tűnök; igen az is vagyok és gyenge is. De nem szeretném, hogy baja essen a lánynak.

Volt már olyan ismerősötök aki azt az érzést keltette bennetek, hogy a jelenléte túl sok? Ha igen, ő is rosszul reagálta le, amikor szóltatok neki? Mit tettetek?