Van köztetek olyan, aki kimondottan rosszul érzi magát emberek között, és kerüli őket?

Én. Találtam rá magyarázatot, és végül is rájöttem, hogy ki vagyok és mi a szerepem a világban.

Mondhatnám, hogy ennek hatására sikerült elindulnom egy úton, de nem lenne igaz. Egészen gyerekkoromtól kezdve húzott valami ehhez az "érdeklődési körhöz", de csak most lettem elég idős ahhoz, hogy többé-kevésbé lényegében - de még mindig nem teljesen - megértsem és tudatosan kutassak utána.

1. A kisebbrendűségi komplexus furcsa dolog, mert őszintén többre tartom magam a legtöbb embernél, viszont ez sehogyan sem mutatkozik meg - sőt, talán éppen az ellenkezőjét látják rajtam, amiért egyáltalán nem érdekel a döntő többségük. Rosszul érzem magam köztük, illetve fizikailag kifáraszt az is, ha csak egy légtérben vagyok valakivel egyetlen szó nélkül is, de kevesebbnek nem érzem magam náluk.

2. Nincs párkapcsolatom. Igazán - amibe minden energiámat beleöltem volna - nem is volt soha, mert sosem volt értelme. Nem értett meg, és egy idő után már nem is próbált - engem pedig a végletekig felidegesített és elkeserített a földhözragadt egyszerűsége, és egy idő után már nem is akartam beavatni semmibe.

3. De igen, ha nem így lenne, képes lennék kapcsolatokat kialakítani. :)

4. Pánik rohamom sosem volt, viszont az utóbbi időben képtelen vagyok rávenni magam, hogy kilépjek a házból. (5.) Akkor sem, ha éppen egyetemre kellene mennem. Nem megy, de jövőhéten muszáj lesz valahogyan magamra erőszakolnom ezt az egészet...

20/F

Nekem kifejezetten hányingerem van az emberektől.Nem járok el sehova a munkahelyemen kívül.Otthon is jól elvagyok

Persze ez nem volt mindig így.Régebben társasági ember voltam és eljártam ide-oda a haverokkal.De egyszerúen annyira megutáltam az embereket hogy inkább otthon maradok.Van egy partnerem akivel heti egyszer összejárok,ez nekem bőven elég

Nos, ha érdekel a vonatkozó érzelmem, kedves kérdező, leírom, bár épp két perce kezdte ugyanígy az iménti hozzászóló. Én kerülném az embereket, de mivel ők engem nem, ezért igyekszem az orruk elé hányni, amikor csak szerencsém van hozzá. A butuska szemellenzős rosszindulatú tudatszintje a legtöbbnek okádnivalóan cuki.

Inkább a svábbogarak. Szeretem az állatokat. Bár jóból is megárt a sok.

A 20:40-es vagyok,

most tételesen a kérdéseidre:

- Van kisebbrendűségi érzésed, amikor társaságba mész?

A többségnek igen, csak jól palástolják.

Egészséges önbizalmam és kiforrott jellemem van, valamint a végtelenségig továbbfejlesztem magam és korrigálom hibáimat, ha ráakadok egyre.

A többségről viszont nem értem, miért nem fejlődőképes. Ja, hogy vakok, birkucik és mennek vakon a csordájuk után folyton? Hát kérem, erről nem én tehetek...

- Van párkapcsolatod?

Jelenleg nincs. Birkanőkre nincs szükségem, más meg nincs a környezetemben, vagy nagyon rejtőzködik az a kevés. (A svábbogarak között meg is értem, ha akadnak ilyenek.)

-Nem érzed úgy magad, mintha egy másik bolygóról pottyantál volna ide?

Akár az is lehet, hogy netán csak néhányan származunk a Földről, a többséget meg idetuszkolták a a Csába A Szaturnusz egyik, körülötte keringő szardarabjáról.

-Vannak pánikrohamaid?

Nekem nincsenek, de a legtöbb ember pánikol a következőn:

"Jaj, jaj, hogyan funkcionáljunk popsikanyaló birkuciként egymás felé, csordaszellemben, nehogy kifúrjanak engem, jaj, jaj! Jaj, én is betanulom a pózt, hogyan tudjuk kínunkban elmosolyodva betanulsz szövegemmel mondogatni, hogy "mivvvan köcccshög, höh? :)" miközben paranoid módon az említett valahovatartozási kényszerbetegségünk általi indokolatlan félelmemben beszariként rettegünk belül, de jól palástoljuk". Ennyit a többségről.

-Tudsz normálisan funkcionálni?

Abszolút. De a körülöttem levő részegek, és nem ivó elmebetegek nem képesek a mérlegállásra (ez persze a kisebb probléma velük), én viszont enyhén mozgáskorlátozottan is képes vagyok rá (netalántán mert józan vagyok).

Én sajnos szociális fóbiás vagyok,csak nagyon kevés emberrel érzem jól magam.

Legtöbbször kisebbségi érzéseim vannak,és lámpalázas rohamok jönnek rám,ha reflektálás középpontjába kerülök.

Amikor ezekre a tulajdonságaimra szép lassan fény derül,elvesztem a magabiztosságomat,és "kiesek a nyeregből",majd szépen összecsuklom idegileg,lelkileg.

Ilyenkor mindent magam mögött hagyva "menekülök",ezért nem tudok sokáig egy helyen élni,dolgozni.

E mellet viszont nem vagyok rosszkedvű,szeretem a munkámat,van hobbim,céljaim,stb.,de nem szeretek bulizni,meg az emberek nagy részét,jól el vagyok egyedül.Gyerekem már felnőtt,elváltam,egyedül élek.

Sokat megyek ide oda Bp.-en,tehát nem otthon kuksolok,de nem szívesen komázok senkivel.

Az előző vagyok.

Amikor véletlenül valami rég ismert tásaságba kerülök és hozzám beszélnek külön, az feszélyez, de amikor válaszplok valami általam jól ismert támában, amiben felnéznek rám, akkor csak mondom és mondom a legjobb tudásom szerint és ez megnyugtat. Aztán jöl a viszont válasz, de azt sokszor nem is tudom végig hallgatni és újból bele vágok és elkezdek beszélni, hogy ezzel oldani bróbáljam a feszültséget. Ilyenkor elmúlik a feszültség, legalább is jelentősen csökken és akkor jön elő megint amikor valaki nekem beszélőt hallgatni kell. érdekes. Én sem értem, de ez így van.

Amikor ilyen helyzetbe kerülök valószínüsíthetően, akkor előre beveyzsek egy kevés feszültségoldó nyugatót és akkor nincs ilyen gondom. Azzal tudok normálisan kommunikálni, de attól meg ásítozni kell. Szóval kaka helyzet így is úgy is.