Lelkiismeretfurdalásom van, amiért a "magányt" választom. Mit csináljak, hogy elmúljon?

Zárd ki apádat a körből, és kérdezz magadtól. Mit akarsz valójában? Akarsz ezt, akarsz azt? Jobb lenne neked a magány? Miért? Mi változna egy családban? satöbbi

Próbáld rávezetni magadat a megoldásra. Ha ez nem megy így, és nagyon eszed magad a téma miatt, én javasolnám egy pszichológus felkeresését, de szerintem nincs erre szükség. Csak nézd azt, hogy neked milyen szükségleteid vannak.

" hiszen ez az élet értelme, a család, stb"

nem, nem ez az élet értelme.. csak ez lett az emberekbe nevelve!

"engem nem szeretnének"

Hibás gondolkodás.

Túlságosan leertekeled magad.

Mi van emögött?

Korábbi csalódás?

Lenne lehetőséged... tehát, van férfi a képben?

Érdekes a kérdés. Akarod-e igazán ezt a bizonyos magányt? Ha jól értelmezem, amit írtál, te magad szeretnéd ezt, hiszen ez a helyzet:

"Most választhatnám ezt a verziót (családot, gyereket akár, stb.), de belőlem már elmúlt a vágy, már nem foglalkozom ezzel"

Ha neked tényleg a magány kell, akkor elégedett kell, hogy légy, ha megvalósítod, hiszen ez az álmod. De kérdés, hogy tényleg ez-e az álmod. Hiszen utána meg ezt írod:

"... hiszen ez az élet értelme, a család, stb"

Lehet, hogy az élet értelme a család. Neki lehet, hogy az, de neked - ahogy írtad is - nem. Vagy talán te magad sem tudod?

Te lehetsz boldog egyedül is, ha komolyan gondolod, amit írtál. Ha neked tényleg jó egyedül, akkor így, egyedül boldog is leszel és felvonultathatod édesapádnak örömöd teljes spektrumát. Ennyit tudsz bemutatni, unokát nem fogsz neki prezentálni, de amit tudsz és akarsz, azt megteszed. Ekkor pedig magadban ki kell pipálnod 100%-ra a történetet, mert amit csak elérhettél és megtehettél, elérted és megtetted. Ja, hogy nem lett párod, családod, édesapád nem ültethette az ölébe az unokáját? Nem is volt cél, mert te egyedül akartál maradni.

Nekem viszont úgy tűnik, nem vagy te teljesen biztos ebben az egyedüllétben. Tudom, milyen ez, én is így voltam pár évig. Nem szégyen, nem rossz, csak az a lényeg, hogy időben ismerd fel, mi a helyzet. Ha nagyon nem tudsz megbarátkozni a helyzettel, hogy soha nem lesz családod és gyermeked (26 évesen akárhogy is nézzük, fiatal vagy még ahhoz, hogy életre szóló döntéseket hozz, hiszen ha kicsit is szerencsés vagy, nagyjából életed egyharmadánál jársz vagy még előrébb), akkor nem kell erőltetni.

Csak egyet ne tégy meg: ha neked tényleg nem kell család és gyerek, ne házasodj meg és szülj gyereket azért, mert "hadd örüljön apám neki". A gyerek akkor is a te fiad/lányod marad, ha a nagyapja már rég nem fog élni. Láttam már olyat, aki beleesett ebbe a hibába, szerintem te is: harminc-egypár éves nők, akik "jaj, Istenem, há' egyedül maradok, ketyeg a biológiai órám, gyorsan férjhez kell menni és gyereket kell szülni" jelszó alatt villámtempóban beleugranak egy szedett-vedett családalapításba, aztán minden lesz abból, csak örömforrás nem. Erre nagyon figyelj, mert kevés ennél rosszabb dolgot tudsz tenni nőként.

Szóval: a döntés a tiéd. Ha _neked_ (nincs dőlt betű, ez marad) tényleg, eltökélten nem célod a családalapítás, akkor így kell végigvinned az életedet. Édesapád meg úgyis szeret annyira, hogy ha egyedül boldognak lát, meg fogja bocsátani, hogy nem lovagoltathatja a térdén az unokáját. De ha te sem vagy biztos abban, hogy neked így lesz jó, akkor nem kell 26 évesen élethosszra szóló nagy kijelentéseket tenni, mert abban a pár évtizedben, ami hátravan, számtalanszor változhat még az életed.

Szeretnél társat,családot,de leértékeled magad.

Szeretnél ismerkedni,de leértékeled magad

Szeretnél magad lenni,de leértékeled magad.

Szeretnéd ellátni a családod,de leértékeled magad

Lelkifurdalásid van: miért?

Mert leértékeled magad.

Megengeded magadnak,hogy boldog legyél?