Hogyan nyomjam el ezt a merhetetlen mennyiségű irigységet ami bennem van?

Ez nem feltétlen irigység, ez kisebbségi komplexus. Az emberek képesek hisztizni, amiért nem kapnak meg valamit (pl egy új állás, autó), mint a gyerekek a cukorka boltban, de kérdem én, miért kell mindennek úgy történnie, ahogyan mi akarjuk? Azt akarom, hogy holnap essen az eső pontban 13 órakkor, többmint valószínű, hogy nem fog (mivel amúgyis jó időt mondanak). Kicsit gondolkozz el ezen!

Alkoss valamit, kezdj bele egy hobbiba, keress munkát, tanulj, csinálj valamit amitől úgy érzed, hogy haladást érsz el.

Sajnos nem elég a tanulás és a küzdés, mert a habitusodból feltételezem (ezen rövid kérdésből kiindulva), hogy ha sikeresebb/csinosabb lennél, akkor is egy másik embert meglátva azon rágódnál, hogy ő így is miért szebb/jobb/gazdagabb. Tudom, xar érzés, én is ilyen vagyok, tudom magamról, hogy amíg nem érek el egy eszményi szintet (+180 centis latin macsó kinézet, milliós fizetés, 40 milkás autó, drága lakás, csinos barátnő), addig én is tele leszek komplexusokkal/gátlásokkal/irigységgel. Természetesen ez sosem fog változni, mert már az első "célkitűzés" (+180-as magasság) is egy elérhetetlen dolog, szóval ilyenkor azzal nyugtatom magamat (ezt javaslom neked is), hogy ez van/ezt adta az élet/rossz helyre születtem/még csak a genetikai napi nyereményt sem sikerült elvinnem stb. És ilyenkor egy laza önsajnálat/öngyalázás után visszacsöppenek a valóságba és csendben végzem tovább a dolgaimat (vagyis inkább folytatom a küzdést).

[link]