Minden ember élete végül is majdnem ugyanolyan?

Ilyen szinten lebutítva, valóban így van. Csak az nem mindegy, hogy az emberek hogy érzik magukat közben.

Például lehet, hogy a szinglinek tök jó házassága lesz, de a szomszédnak szar. Lehet, hogy az egyik dolgozó imád majd bejárni dolgozni és rohadt jól fog keresni, míg a másik egy gyárban robotol és míg az előbbi egy évben 3x is elmegy külföldre nyaralni, addig az utóbbinak max egy hét Balaton jut, ha szerencsés.

Szóval azért ennél mégis árnyaltabb az élet, mint amit felvázoltál.

Szerintem csak a hozzáállás az, ami különbözik. A hozzálás tartalmazza a hangulatot és a nézeteket(optimista-pesszimista)

Na meg persze a pillangó hatás... Jó lehet hülyeség, de ha pld valakivel megszakad a szál majd egyszer csak minden újra visszaáll(elkezdenek beszélgetni, akár komolyabb) akkor az sem közös. Mindenkinek van egy általa elkezdett pillangója, ami egyedivé teszi egy ember életét. Nagy vonalakban tényleg annyi, hogy pld reggel felkelés után fogmosás... De ha valaki kihagyja? ha valaki elõtte megeszik valamit? vagy mivan ha valaki 3x most fogat egy nap... Akkor az sem közös csak annyiban hogy 'igen ez fogmosás'

Remélem nem zavartalak össze:c

"Minden, mi él, az egyenlő soká él,

A százados fa s egynapos rovar.

Eszmél, örül, szeret és elbukik,

Midőn napszámát s vágyait betölté.

Nem az idő halad: MI változunk,

Egy század, egy nap szinte egyre megy.

Ne félj, betöltöd célodat te is,

Csak azt ne hidd, hogy e sártestbe van

Szorítva az ember egyénisége.

Látád a hangyát és a méherajt:

Ezer munkás jár dőrén összevissza,

Vakon cselekszik, téved, elbukik,

De az egész, mint állandó egyén,

Együttleges szellemben él, cselekszik,

Kitűzött tervét bizton létesíti,

Mig eljön a vég, s az egész eláll. -

Portested is széthulland így, igaz,

De száz alakban újolag felélsz,

És nem kell újra semmit kezdened:

Ha vétkeztél, fiadban bűnhödöl,

Köszvényedet őbenne folytatod,

Amit tapasztalsz, érzesz és tanulsz,

Évmilliókra lesz tulajdonod."5

Én azt utálom, hogy mintha kötelező lenne mindenkinek ugyanúgy élnie.

Megszületsz, anyád körbevisz, mint a véres kardot. Elmész óvodába, iskolába, kijárod, aztán tanulj szakmát, vagy menj egyetemre, közben mindenképp legyen egy ellenkező nemű párod, mert különben valami gáz van veled a többiek szerint. Utána keress egy unalmas de biztos állást, házasodj össze az emberrel, akivel eddig egy pár voltatok, vegyetek egy lakást hitelre, amelyik kettőtök közül nő, az szüljön két gyereket, de lehetőleg többet, kell egy autó, férj meneteljen a ranglétrán, anyuka főzzön neki vacsorát. A gyerekeket járatni kell balett-táncra, focizni, meg oviangolra, meg lehetőleg annyira leterhelni, amennyire csak lehet, mert ha nem ötévesen kezd angolul tanulni, hanem csak 12 évesen, akkor még kimarad valamiből. Aztán a gyerekkel is végig kell csináltatni ugyanezt az utat, hogy legyenek onokák, mert ez az élet rendje. Közben a munkát gyűlölni kell, a főnököt rühellni, és úgy általában, ha nem mártírkodsz és nem döglesz bele a melódba meg a gyereknevelésbe, akkor egy lusta féreg vagy, aki semmit nem csinál.

Most ha valaki suli után egy évre kimegy gyerekekre vigyázni Angliába, és csak aztán tanul szakmát, vagy homoszexuális kapcsolatban és, esetleg hetero, de sosem akar megházasodni, vagy nem akar gyereket nevelni, vagy akar, de apuka marad otthon babázni, és a gyerek nem pöccre pontosan egy évesen szólal meg, hanem csak 1.5 évre, akkor mi van?

A mi családunkat pl. ekézték, hogy apám maradt velem otthon gyesen (ez '94-ben volt... szóval nem olyan rég), és hogy emiatt biztos leszbikus leszek. Nem jött be. De ha az lennék, se lenne tragédia. Meg hogy mit feltűnősködnek a szüleim azzal, hogy megtanítanak olvasni négy évesen. Nem tanítottak, magamtól jöttem rá, ők se értik, hogy. De cserébe a szorzótáblát csak második végére értettem meg rendesen.

És szakmát is direkt olyat választottam, amit élvezettel tudok csinálni (ezért jól is dolgozok, és jobban is keresek egy picivel), nem olyat, ami olyan menőn hangzik, és a nagynéném sárgul az irigységtől, ha meghallja. Viszont tényleg élvezem, önként túlórázok, nem érzem úgy, hogy bele kellene pusztulni a munkába. Párom pedig épp nincs, mert nincs most az ismerettségi körömben olyan, akibe beleszeretnék, azért meg nem fogok összeállni valakivel, hogy ne szégyenkezzek, amiért nincs senkim, vagy csak azért, hogy legyen már egy spermadonorom, akivel úgyis szétmegyünk majd, de gyerekre vágyok, úgyhogy belerántom szerencsétlen férfit egy életre szóló döntésbe...

Annyira jó lenne, hogy ha az olyan egyéni döntéseket, amikkel nem ártasz másoknak, nem büntetné a társadalom. Fölösleges, nem lehet mindenkinek ugyanaz fontos, és a lehetőségek se ugyanazok (egy szegény szabolcsi családból származó gyerek csak kiemelkedő szorgalommal, tehetséggel juthat el oda, hogy egyáltalán választhasson, hogy mit szeretne dolgozni).