Annyira nem szimpatikus pár rokonom, hogy nem is akarom látni őket. Mitől lehetséges ez?

Pszichológiai okai lehetnek.

1. Vagy rájössz, hogy mi az, ami irritál bennük, és akkor már tudni fogod az okát.

2. Vagy elmész pszichológushoz, akivel ki próbáljátok találni az okát. (persze ha téged tényleg ennyire zavar ez)

Én azt ajánlom, hogy ha nem tettek ellened rosszat (meg úgy alapból jók), akkor hagyjad őket. Gondolj bele, ők a rokonaid, akiket mindig látogattatok. Ha ők nem, akkor lehet, hogy senki más nem lesz hozzád kedves az életben, mert az emberek ilyenek sajnos, és valamiért nem változnak. Örülj, hogy van valaki, aki nem bánt. Nem kell, hogy szimpatikusak legyenek, te ne viselkedj úgy velük.

5. vagyok.

A rokonaim alatt apám tesóit (elég sok van), azok feleségeit és azok gyerekeit (tehát unokatesóimat, akikből szintén sok van) értem.

A helyzet az, hogy mivel apám a legkisebb a sok tesó közül és én is sokára születtem, minden unokatesóm sokkal idősebb nálam, tehát az ő gyerekeik vagy közel velem egyidősek vagy már 30-asok.

A kedves nagynénik és nagybácsik, amint kiderült hogy okosabb vagyok az ő gyerekeiknél és unokáiknál, elkezdtek utálni és mondogatták, hogy na majd meglátjátok felső tagozatban/gimiben/főiskolán hogy akkor már nem lesz ilyen okos. Tévedtek. Jelenleg a második diplomámat csinálom munka mellett és ők legszívesebben holtan látnának. Az ő gyerekeik kevés kivételtől eltekintve (akiket a többiek szintén utálnak) általános iskola után otthon maradtak és jelenleg segélyen vannak vagy kiközvetítve dolgoznak, de olyan nőnemű unokatesóm is van, aki épp a 4. gyereket szüli a 3. pasijának és életében nem dolgozott még.

Az én szüleim sosem dicsekedtek ha nekem valami sikerült, verseny vagy nyelvvizsga, nem viselkedtek úgy a többi rokonnal, hogy na elmehettek a fenébe a hülye gyerekeitekkel mert a miénk okosabb. Én magam is mindig inkább félénk voltam, minthogy hencegjek valami eredménnyel, ezt ma is feleslegesnek tartom, hiszen azokat a magam kedvéért, a magam jövőéért értem el, nem azért hogy a rokonokat bosszantsam. De ők ezt így érzik. Mindig kérdezősködtek, hogy na mi van a gyerekkel, így megtudták ha valami sikerült és utána azonnal meg is sértődtek, mintha a szüleim direkt azért mondták volna, hogy őket bosszantsák, nem pedig azért, mert rákérdeztek. A hátunk mögött meg pletykálnak, főleg a nagynénik, hogy biztosan fele sem igaz abból, amit a szülő elmond, hogy lehetne a X-nek (nekem) x darab nyelvvizsgája, mikor a Béla gyereke 2x is megbukott rajta, stb. Ennek ellenére ha nagy ritkán találkoznak a szüleimmel, előszeretettel kérdezősködnek és próbálják kideríteni hogy épp mi van velem (dolgozik még? nem hagyta még ott az iskolát? nem házasodott még meg? stb.) miközben le lehet olvasni az arcukról, hogy szeretnének valami rossz hírt hallani, mondjuk hogy kirúgtak az egyetemről vagy ilyesmi. Érezhetően zavarja őket, hogy élek, pedig semmit sem tettem ellenük. Ehhez járul, hogy ráadásul autista vagyok, tehát szerintük intézetben lenne a helyem vagy otthon kellene lennem egy sarokban ülve nézve ki a fejemből, ahogy azt néhány filmben látták. Különösen bánthatja őket, hogy egy olyan gyerek, akit ők éveken át életképtelennek tartottak, többet ért el mint az ő gyerekeik és unokáik. Pedig megtehették volna, hogy tanulnak és továbblépnek de a gyerekek többsége önszántából maradt otthon és utasította el a továbbtanulást (a középiskolát is beleértve).

Szóval ez a helyzet. Ha valaha is próbáltak volna normálisan viszonyulni hozzám, talán megpróbálnám kedvelni őket de így nem.

Na, nektek azt milyen rokonságotok van.. De még mindig jobb, mint apám alkoholista testvére, akivel már régen megszakítottuk a kapcsolatunkat.

Amúgy az ilyen rosszindulatú pletykás, kibeszélő gonosz embereket jobb is elkerülni.