Mélyponton vagyok, a párom érdemben nem segít: mit kellene tennem?

Előre is elnézést kérek, elég hosszú lett.

Szóval a párom miatt költöztem el, a korábbi munkámat elveszítettem, az új városban hónapok óta nem találok munkát. A családom emiatt folyton leszól, munkakerülőnek titulálnak. Ugyanígy tett a párom családja is, de azóta nekik azt hazudjuk, van munkám, mert teljesen kikészített a beszólogatásuk. De nem is ez a legnagyobb baj.

Az előző munkahelyemen folyton megaláztak (külföld, ahol leszóltak és kihasználtak a magyar származásom miatt engem és minden más magyart). Nagyon rosszul érintett ez, folyton sírtam már a vége felé ettől, úgyhogy nem sajnálom azt az állást. Emellett a szüleim is folyton csesztettek, amiért betanított munkát vállaltam diplomával. A párom szüleinek megnyilvánulásaiból ítélve szerintük pontosan oda való vagyok.

Aztán ott a képben az, hogy a szüleim folyton a testvéremmel kivételeznek a mai napig, hiába vagyunk már felnőttek. Az ő részükről van unoka, annyira imádják a kicsit, hogy néha eszembe jut, az én gyerekemet soha nem fogják így szeretni (legalábbis a kutyáinkkal így volt, az enyémet verték, bántották, a testvéremével folyton sétálnak, játszanak). Ezentúl anyám már olyanokat vág folyton a fejemhez, hogy eltartatom magam a párommal, 40 évesen sem lesz semmi munkatapasztalatom, csak nehogy pofára essek és a párom meghaljon meg ilyenek. Folyton veszekszik velem és lealacsonyít. A párom szüleit csak ideiglenesen állítottuk le a hazugságokkal, de így is van más témájuk. Ők is többször balesettel fenyegetnek, hogy ne autózzunk annyit (csak néha hazautazunk vagy kirándulunk,ennyi), én meg annyira befolyásolható vagyok, hogy a sok magyarázástól már elkezdtem félni az autóban. Folyton eszembe jut út közben, hogy mi van, ha meghalunk, mint a szüleink mondják, emiatt pár hónapja már vezetni sem merek, félek az autóban (korábban soha, a legkisebb mértékig sem volt gondom sem a hosszú utakkal, sem a vezetéssel).

Ezenkívül úgy érzem (és ez a legnagyobb baj), nem vagyok jó gyerek, nem vagyok jó testvér (az enyém folyton azzal jón, hogy bezzeg a sógornője, milyen jófej, mennyi ajándékot vesz a gyereknek, neki is ilyen testvér kellene...), nem vagyok jó menyjelölt (párom bátyjának a barátnőivel valahogy mindig sokkal kedvesebbek), nem voltam jó unoka (nagyszüleim -csak ketten éltek- mindig a másik unokákat bálványozták), nem vagyok jó barátnő (barátnőim már nem keresik a társaságom, pedig soha nem panaszkodtam nekik), nem vagyok jó társ (párommal folyton veszekszünk, nem tudom felé kimutatni a pozitív érzéseim), nem vagyok jó munkaerő (különben felvennének)... nem vagyok jó senkinek, semmire. Ha a tükörbe nézek, hiába látom szépnek magam, hiába érzek elégedettséget, mások folyton csak leszólnak (ez a haj nem áll jól, biztos híztál, milyen vastag lábad van...stb.). Konkrétan szinte modell alkat vagyok, magas, vékony, arányos, jól öltözködöm, a környezetemben élők mégsem dicsérnek soha (a testvéremet pl anyám folyton dicsérgeti, engem soha), egy eseményen is inkább hallom a családban élő csúnyább lányokat, hogy őket dicsérgetik, nem engem. Mindenesetre rájöttem, hogy külsőre nem lehet önbizalmat építeni. Sem külsős emberekre, magamra kellene. Csődtömegnek érzem magam, csőd az életem, és mindenki csak tovább mélyíti a szakadékot alattam, hogy beszólogatnak, lehúznak. Már az utcára lassan alig merek kimenni, nem bízom saját magamban. Holott én elégedett vagyok magammal, csak mások nem...

A párom néha próbál dicsérgetni, de őt még 5 év után is csak a külsőm érdekli. Nem érti, hogy ez a külső el fog torzulni idővel, erre azt mondja, a belső értékeimet is szereti, de én nem így látom. A családjainkkal kapcsolatban azt akarja rámerőltetni, hogy folytassam velük a kapcsolatot (én távolságot tartanék, hogy békén hagyjanak), nehogy sértődés legyen, szerinte hetente-kéthetente (telefonon is nyomják!) el lehet viselni a bántásokat, le kell söpörni magunkról és nem törődni velük. De nekem ez nem megy, ezért akarom ritkítani a kapcsolatot. Nem érti, nekem ez miért segít. Azt mondja, szerezzek új barátnőket ("majd ők dicsérnek eleget, ha ez kell") és megoldva a dolog, de nem, nekem arra van szükségem, hogy azok akik bántanak vagy elfogadjanak végre vagy ne is lássam őket. Folyton sírok neki már, nemrég pszichológushoz is fordultam az ügyben, hogy rendbe tudjam tenni az életem, de még nagyon az elején vagyunk. Szerintem a páromnak jobban kellene támogatnia, nem a szüleit védeni, mikor konfliktus van velük (úgy védi, hogy nekem próbálja mindig megmagyarázni, miért a szüleinek van igaza, közben azt állítja, csak engem véd ezzel). Anyám szerint normális, ha a szüleit jobban szereti. persze szerinte mindenki jobban szeret mindenkit, csak engem nem.

Ti mit tennétek a helyemben? Olyan szintre süllyedtem lelkileg, ahol nem elég már az, hogy felállok, leporolom magam és továbbmegyek. Ez durvább már, lassan fóbiás leszek (autó, emberek). Mit tanácsoltok?