Az normális, hogy fiú létemre igényleg a lelki simizést, az érzelmekre való komplexebb, erős hatást, ill. hogy néha úgy érzem, hogy valakit át kell ölelnem és hozzábújnom?

Mert nem tudom hogy ez ilyen mértékben normális-e. Fiú létemre sokszor nagyon az érzelmeimre hallgatok és rendkívül érzelgős tudok lenni. Ha valami nem tetszik, olyan katartikusan felkavaró patáriákat tudok csapni meg úgy tudok veszekedni, hogy kihallatszik a hangom is a házból. Nem tudom uralni az érzelmeimet se, pedig néha elég erősen ki tudnak törni belőlem. Amikor meg lehangolt vagyok, akkor pedig olyan nyávogós, nyavajgós leszek, anno a suliban is mondták, hogy "mi van, megint menstruálsz?". Amikor meg magányos vagyok igen heves sírás kap el, de ez elmondható akkor is, amikor felkavaró témájú és tragédiával végződő filmet vagy sorozatot nézek. Azon is gondolkodtam már, hogy nem-e hormonzavar. De hát eddig minden rendben van a fejlődésemmel, csak ez az érzelmesség iránti nagyfokú igény nem tudom, hogy normális-e.