Mások hogyan élik meg a demotiváltságot?

Az, amit tenni szoktam, alapvetően belső kötelességtudatból ered, nem fűződik hozzá vágy, illetve az eredmények elérése után kielégülés. Az érdeklődésemet a tématerületek gyors váltakozása, és a korán bekövetkező unalom jellemzi. Az említett kötelességtudat miatt jól teljesítek a mindennapi életben, így pl. a munkában. Jelenleg mérnöki szakot végzek, és alig fordult eddig elő az, hogy ne 5-öst kaptam volna valamiből. Emellett megfelelő mennyiségű időt foglalkozok testmozgással, töltök időt a családommal, emberekkel, néhány barátnőm is volt. Mindazonáltal az idő jelentős részében feszültséget, ürességet és meg nem értettséget érzek magamban. Eddig nagyon ritkán fordult elő, hogy valamilyen pozitív érzést ténylegesen megéltem volna. Tudom, hogy bizonyos helyzetekben mit kéne érezni, és úgy cselekszem, mintha valóban azt is érezném.

Vallási meggyőződés szempontjából ateista vagyok, így nem tudom úgy értékelni az életet, hogy bármit is akár valami felsőbb jóért tennék. Miután meghalok, valószínűleg megszűnik a tudatom, és azt feltételezem, hogy előbb-utóbb a civilizáció, majd az élet is eltűnik az univerzumból, így a cselekedeteimnek sincs maradandó hatása. Ezt a gondolatot csak azért írtam le, mert már emiatt nem tudom túl nagy értelemmel felruházni azt, amit épp teszek.

Kíváncsi lennék, mások hogy élik meg ezt a fajta állapotot.