Csak én látom úgy, hogy a felnőtt emberek nem mások, mint intelligensebb óvodások/állatok?

Régebben gyerekfejjel (7 évesen) naivan úgy láttam az embereket, mint akik bemennek a munkahelyre elvégzik a feladataikat, mindenkivel jóban vannak, jót beszélgetnek és kvázi mindenki egyenlő, csak az óvodás társaim csúnyák, igazságtalanok és alig vártam, hogy felnőttek között lehessek (esküvő, rokonság, ünnep). Aztán felnőttem és a saját bőrömön tapasztaltam, meg ennek az ellenkezőjét. Ahogy az óvodában a nagy gyerek elvette a másiktól a kisautót, a kormány/cégvezető ugyanúgy lenyúlja a pénzt csak "törvényes" módszerekkel. Ahogy az iskolában kialakult egy hierarchia és mindig volt néhány talpnyaló, aki emiatt a tanár kiskedvence lett, úgy a cégeknél sincs másképp, az állásinterjú meg inkább egy "kifinomultabb" beavatási szertartásra hasonlít, amit az iskolai klikkesedésre tudok visszavezetni. De ami szerintem a legjobb hasonlat, az a társkeresés. Sokszor azt érzem, mintha valami beton- és épületdíszletekkel ellátott szavannán élnék, ahol a tipikus kigyúrt hímek a plázákban/bevásárló központokban/10 milliós kocsikban igyekszenek felhívni a figyelmet a többi párválasztásban alulmaradt hímnek, hogy ki is az úr a környéken, természetesen a legszebb nősténnyel az oldalán.