Szörnyű életem volt, de csak szép dolgokra emlékszem?

Nagyon nehéz körülmények közt nőttem fel. A családunk már 3 éves koromban széthullott, szegények voltunk, apukám kb megőrült, és embertelen dolgokat csinált.

De ha visszaemlékszem, valahogy nem ezek jutnak eszembe, hanem azok a ritka pillanatok, amikor épp úgy tűnt, mintha minden rendben lenne. Nincsen semmi komplexusom a múltam miatt, pedig több pofont kaptam ok nélkül, mint okkal. Pedig ez nem volt olyan régen, 2 évvel ezelőtt még velük laktam.

Mindig eszembe jut, szeretnék megint 19 lenni, mert akkor volt 2 nagyon különleges személy az életemben, akikkel azóta elválltak az útjaink, de mindketten boldogok. Keresem azokat az illatokat, amik ahhoz az időhöz köthető, a képeket, a helyeket. És boldognak érzem magam, holott nagyon nehéz időszak volt, előtte sosem sírtam még annyit.

Egyetemen éheztem és rengeteg megaláztatáson mentem át, de csak a boldog pillanatok maradtak meg, ugyanolyanra rendeztem be a lakást, mint az ex kollégiumi szobám.

Tavaly karácsonykor pokrócokkal takaróztunk, és moziba mentünk ajándék helyett, mert erre volt keret, ajándékozzunk inkább élményt.

Most már jól élünk, megvan mindenem, mindezért magam dolgoztam meg. Gyönyörű helyen élek, bármit megvehetek, és van megtakarításom is, igaz, még nem magas összeg, de gyűlik.

Akárki megtudja, hogy éltem, jönnek az elismerő pillantások, hogy "Benned aztán van lelkirő, kislány", meg hogy sajnálják, ami velem történt, más belerokkanna a negyedébe.

Én viszont úgy érzem, mindig is boldog voltam.

Normális ez?

(22 leszek még csak)