Szétesett élet, rendbe jövök még valaha?

Kérlek, akinek van türelme olvassa el, előre is köszönöm azon embereknek.:)

19 éves lány vagyok.

Heten élünk egy házban, de a szüleim már elváltak(ezt most hosszú lenne elmagyarázni).

A lényeg, hogy Anyukám depressziós, alkoholista. 12 éves voltam, amikor ez kiderült, és amikor elváltak. Anya volt addig a legfőbb támaszom, de mindig keresztbe tett nekünk. Minden nap arra jöttem haza az iskolából, hogy részegen feküdt a földön, hányt, vérzett az orra, oda kellett vonszolni az ágyhoz. Eközben Édesapám dolgozott, hogy el tudja tartani a családot, anyu mégis igyekezett ellene hangolni minket.

Nem bírtam tovább, összetörtem, úgy éreztem Anya nem az az ember akinek hittem. Olyan szinten összeomlottam, hogy romlottak a jegyeim(addig kitűnő voltam), nem tudtam tanulni, féltem kimenni az utcára, amikoris egy mentsvár jött, a párom. 16 éves voltam, amikor összejöttem vele. Már az elején undorodtam tőle, mégis azt éreztem muszáj vele járnom. Minden hétvégén alig vártam, hogy haza jöhessek tőle, de ha nem emntem át hozzá bűntudatom lett. EZ odáig fajult, hogy a páromtól függtem, majd lett egy hatalmas pánikrohamos korszakom. 2 hét alatt 5 kilót fogytam, félelemérzet, szorongás, azt hittem emgbolondulok, nem tudtam aludni, már a magántanulóságon gondolkodtunk.

ANnak vége lett, megismerkedtem Apu barátnőjével, Ő és APu húztak ki ebből. Jártak orvosokhoz, emmit nem értek.

Minden barátom elvesztettem a párom miatt. Az érettségit NAGYON NEHEZEN csináltam meg. Aztán ugye az egyetem...nos mondanom se kell szeptemberben mentem volna de a pánik miatt nem tudtam, így idén szeptemberben kezdem. Itthon vagyok, semmit se csinálok(nem tanulok nem dolgozok), hanem igyekszem túlélni a napokat. A párommal találkozom meg a barátaimmal, és NEM TUDOK elszakadni. Úgy érzem minden forrása a párom, de enmt udok szakítani, mert ha szakítok vissza jön az az üresség amit anyukám 'elvesztése' során éreztem, azt meg nem élem túl...így meg a pánik.

Nem tudok kitörni, pedig tudatosítom magamban a dolgokat, minden héten elmegyek sétálni, olvasok, filmezek, szórakozok, de minden nap egy teher. Mielőtt kapnám a választ, hogy a munka helyre tenne, sajnos nem. Egyedül nem merek buszozni, edzeni, semmit, egyedül vonatozok, de azt is úgy, hogy nagyon kell az erő.

Nem tudom mikor lesz ennek vége. Idén már megyek egyetemre, de már most rosszul vagyok.

Nem értem miért lett ilyen az életem, sose ártottam senkinek.

Ha Isten is úgy akarja idén már nem fog anya velünk lakni és vége ennek is, de egyszerűen hogy éljem túl a dolgokat? Van kiút? BOLDOG akarok lenni, és önmagam, ami már 3 éve nem megy.