Érezni vagy nem érezni jobb?

a szociopata nem feltétlen pszichotikus beteg is.

a szociopata inkább messzemenően képes alkalmazkodni az adott környezethez.

pl ha bekerül egy szélsőséges helyre mondjuk egy börtönbe,akkor pontosan tudni fogja,hogy az ész érvek,az empátia haszontalanok lesznek a többiekkel szemben.

csak a tettek fognak számítani,hogy milyen jól bunyózik és milyen ügyesen tudja maga mellé állítani a többieket.

ezért alkalmazkodik és verekedésekkel,üzletekkel,gátlástalansággal fel fogja küzdeni magát a hiearchiában.

de ha megszűnik a kiváltó akkor nem fog pszichopatás tüneteket mutatni.

ezért te valószínűleg az alkalmazkodást utasítod el,ami meglehetősen életképtelen dolog.

mert ha egy ilyen harcos környezetben élsz mint amit vázoltál,ott ez az értékrend,akkor csak úgy lehetsz sikeres ha magadévá teszed ezt,sőt idővel megújítod,vagyis szocializálódsz.

ezért téves feltevés az,hogy nem éreznek semmit.

annyi a különbség,hogy ők cselekvőképesek nem passzívak.

A jó/rossz szubjektív fogalom, amit általában az adott helyzetekben átérzünk. Ha nem érezzük át, nincs jó és rossz, tehát azt sem lehet mondani, hogy valamelyik jobb a másiknál.

A pszichopatát is valamiféle érzelem vezérli, nála a szociális érzelmek (empátia) talán halottak, de azért másfajta érzelmeket mégis csak kiváltanak belőle például az anyagi szükségletek (éhség, levegő, szexuális vágy). Érzelmek nélkül egy ember két perc alatt meghalna, mert még a legalapvetőbb félelem is érzelem, ami arra készteti, hogy mondjuk ne akarjon túlságosan kihajolni az ablakon.

Minél nagyobb hullámhegyet akarsz meglovagolni az életed tengerén, annál nagyobb hullámvölgybe fog belezuhanni. Vagy elmehetsz Tibetbe, és megtanulhatod, hogyan csendesítsd tükörsimára a tengeredet. De szerintem még egy megvilágosodott bölcs sem érzelemmentes, csupán minden érzelme fölött megtanult uralkodni.

"Akkor egyik sem jobb a másiknál, és egyik sem rosszabb?"

Nem is tudom!

Elvileg egyikből adódik a másik .Ha egyik megszűnne, megszűnne a másik is. Tehát szükséges!?

A hétköznapi életben persze azért másképp látjuk.Ha valakiben „nincsenek érzések” , azt legtöbben likvidálnák. No persze más kérdés , hogy nem is mindig könnyű megállapítani , hogy kiben „mennyi „érzés lakozik. Ha valaki elég „okos” eljátszhatja, hogy ő milyen érző lélek, főleg azoknak akik nem elég „okosak”.

Egyáltalán létezik olyan ,hogy valakiben egyáltalán nincs érzés?

Kicsit magamra ismerek az írásodból, sokszor játszom a „mindentudót”, miközben a z érzéseimet elnyomom .Talán van bennem egy kis szociopata, egy kis pszichopata , meg egyéb más „elmebaj”. Viszont ha jobban körülnézek úgy tűnik, mintha velem együtt senki sem lenne teljesen épelméjű. Talán úgy lehetne különbséget tenni, hogy van aki kicsit „közveszélyesebb”?

Megfigyeltem.

Ha elnyomom az érzéseimet (már amennyire” eltudom”) Tisztábban rálátok dolgokra, kevésbé vagyok manipulálható. (legalább is így gondolom) Ilyenkor előjön belőlem valami „felsőbbrendűség” érzet. Érzet? Na ez már valami „érzés” féle?! .:D Ha elnyomjuk az érzelmeket ,bizonyára az elme akarja átvenni az irányítást. Bár egyesek szerint amit általában mi érzésnek nevezünk , az is többnyire az elme szintjéről származik . Állítólag túl értékeljük azokat az érzéseket amiket általában megélünk. Azt hiszem ebben lehet valami igazság.

Szóval ha sokáig elnyomom az érzéseimet egy idő után azt „érzem”, hogy egy helyben állok , olyan ez mint egy mozdulatlan , halott állapot. (bár valamiféle energia e mögött is lehet mert egyébként bizonyára a fizikai testem is meg halna) Lehet , hogy ilyenkor a karfiol szintjén vagyok.:D

Mi történik abban az időszakban amikor úgymond „megélem az érzelmeket”?

Ilyenkor úgy tűnik, hogy „kimozdulok”, „ el kezdek élni” . Egy idő után , mivel én is rájöttem, hogy az érzelem megélése legalább annyira csodálatos, mint amennyire fájdalmas , meg állapítottam,hogy bár látszólag mozgok , élek , de valójában körbe-körbe járok.

Megállapítottam,hogy „érzelem nélkül” halott vagyok , Érzésekkel mintha jobb lenne , de egy idő után mint ha ugyanazt csinálnám mint az általad említett szociopata, vagy pszichopata . A-ból B-be akarok jutni. Ez az A-ból B-be jutás többnyire nem tudatos, de ez a lényegen nem változtat.

A pszichopata amikor A-ból B –be akar jutni, bizonyos értelemben ő is „mozog „ „körbejár” , de valószínű, hogy ő sem jut sehova . Ugyan úgy mint az „érző” ember aki szintén csak körbe jár és várja , hogy eljusson B-be , miközben soha sem érkezik meg.

Ha megkérdeznénk a legtöbb embert hogy melyik a „helyes út” , az érzések által vezérelt út , vagy a pszichopata , szociopata útja , tudjuk az egyértelmű választ.Nekem néha mégis úgy tűnik, hogy nincs is olyan rettentő nagy különbség.

Ezért is kérdeztem Tőled vissza , hogy mi értelme van az „érző” ember életének ?

Mi lenne a kiút ebből a meghasadt állapotból?

Az érzelmek nélküli állapotból úgy tűnik nincs kiút. Abból az „érzelmi”állapotból amit általában ismerünk , megélünk úgy tűnik, hogy abból sincs kiút.

Talán az érzelmek megélése mégiscsak közelebb visz a megoldáshoz!?

Azt tapasztalom magamon ,(és nekem úgy tűnik, hogy nagyon sok emberre szintén érvényes), hogy amikor az „érzelmeket megélem” akkor csak részben élem meg .Nem merem ,vagy nem tudom teljes mértékben megélni, sem az úgymond „pozitív” ,sem a „negatív” érzelmeket.

Nagyon sokan „megélünk bizonyos szintű pozitív érzelmet”,miközben a „negatív érzelmeket” elítéljük és egyben el is nyomjuk magunkban .Aztán „bevonzunk magunkhoz” egy egy pszichopatát, szociopatát, vagy egy olyat aki inkább a „negatív érzelmeket” éli meg és ilyenkor azt gondoljuk hogy pechünk van.

Megtapasztaltam , ha néha „sikerül az érzelmeket teljes mértékben megélni , de „ mondhatnám úgy is , hogy megtapasztalom a szélsőséges állapotokat , legyen az „pozitív”, vagy „negatív” érzelem., …akkor ezeken a pontokon többnyire bekövetkezett valamiféle „átalakulás”.Ezeken a szélsőséges pontokon valójában ráeszmél az ember , hogy nincs is „pozitív” meg külön”negatív” érzelem . Ezen a ponton „egybeolvad a kettő” , vagy inkább „átalakul” valami más „formátumba” s keletkezik valami „új”?

Tehát amikor az „érzelmekből fakadó örömet” teljes mértékben megélem , bekövetkezik egyfajta átalakulás. Igaz , hogy csak időleges , de mégis csak ad egyfajta betekintést , hogy „van kiút” a „körforgásból”.A legmélyebb „lelki fájdalom” megélésekor úgyszintén bekövetkezhet az „időleges átalakulás”. Ezt is megtapasztaltam , és mint már említettem ezen a szélsőséges ponton a „pozitív” negatív” érzelmek , pillanat töredéke alatt váltakozhatnak, egybeolvadhatnak , átalakulhatnak.

Itt meg kel hogy jegyezzem , hogy ezek az „időleges átalakulások” kizárólag csak akkor következtek be amikor úgymond 100 % -ban megéltem az érzelmeket .Ha csak 99% -ban élem meg akkor nem fog történni semmi. Mármint nem következik be az „átalakulás”. Nem mondanám , hogy haszontalan lenne ez a 99% hisz ilyenkor is egy csomó fájdalom sérelem felszabadult belőlem.

Tehát ha válaszolnom kéne , hogy melyik „jobb” ? Az érzelem , vagy érzelem nélküli élet . Akkor azt mondanám, hogy az érzelem, de nem úgy ahogyan azt általában megéljük. Ha érzelem akkor menjünk el a végsőkig .

Ha érzelem nélkül élünk , akkor az érzelmek alá süllyedünk, halottak vagyunk.

Ha érzelemmel élünk de nem merünk elmenni a végsőkig akkor megmozdulunk , egy kicsit „élünk”, de nagyon korlátozott formában , csak körbe –körbe járunk.

Az egyik kiút lehet , hogy az érzelmek fölé emelkedjünk!?

Erre utal ( ha jól értelmezem) jó néhány spirituális tanító is . Illetve a saját tapasztalataim mint ha ezt igazolnák.

Mi értelme lehet az "érzés nélküli", törtető másokat eltaposó "életeknek"?

Nem tudom.

Talán az egyik értelme az,hogy igaz szélsőséges formában de "rámutassanak " a mindegyikünkben ott lakozó "elmebajra"?

Bennem néha annyi érzés van, hogy szinte fizikailag érzem a tömegét, de én a negatív érzelmekkor valahogy sokkal intenzívebben élem meg a létet, mint a pozitív érzések alkalmával.

Ha valamiért például kétségbe vagyok esve, vagy valami lelkileg nagyon fáj, akkor azzal tennivalóm, feladatom van, de ha boldog vagyok, akkor valahogy hiányérzetem támad, mert nem tudok vele mit kezdeni. Kellemes, feldobott állapot, de a felfokozottság egyben egyfajta türelmetlenség is, mert akkor most mi legyen tovább? Mit kezdjek vele? Ilyenkor olyan, mintha telítve lennék saját magammal, mintha túlcsordulnának az érzéseim, de ha pont nincs ott valaki, akin „kitölthetem” a hirtelen támadt „szeretetáradatomat”, akkor nem tudom, mi tévő legyek. Ezt úgy is felfoghatnám, hogy ilyenkor „de boldog vagyok”, de nem, mert nem tudom szublimálni, illetve még nem jöttem rá, hogy hogyan kellene. Régebben ilyenkor próbáltam verseket írni, de az ilyesmi minidig akkor sikerül csak, amikor az érzés már nincs jelen, vagyis az érzés hiánya jobban inspirálja az embert, mint maga az érzés.

Elég gyakran vagyok ilyen felfokozott állapotban, sőt, néha mintha egyfajta megvilágosodáshoz hasonló dolgot is átélnék, de csak rövid ideig. Egy pillanatra érzem, de már el is múlt – fura. Egyszerre valahogy minden összeáll, megértem a dolgok állását, de ahogy ezt átérzem, már nincs is ott az a pillanat. Ezek egyfajta katarzisok, amiket egy film, zene vagy egy olvasmány, vers vált ki, de ez lehet akár a természet, vagy szimplán magamtólis elő tudom őket állítani emlékezéssel, vagy ha erősen odaképzelem magam valahová, vagy nagyon vágyakozom valami után, és magával sodor az érzés.

Mindent összevetve én nem cserélnék olyan valakivel, aki nem tud érezni, ill. aki elnyomja magában valami miatt azokat, mert én is úgy érzem, hogy az ember az érzésein keresztül tudja legjobban megélni az életet, és én az érzelmeimet szeretem magamban a legjobban.

Az érzések hiányán kívül csak az lehet rosszabb, ha az embernek vannak érzései, de nem tudja azokat kifejezni. Én ismerem ezt, mert sokáig éltem szociális fóbiával, meg depresszióval, és mióta át merem élni az érzéseimet, és ki merem fejezni azokat, azóta sokkal jobban érzem magam a bőrömben. Az sem érdekel, ha emiatt egyesek gyerekesnek tartanak – én most pótolom be mindazt, amit eddig nem tudtam megtenni.

Én, azok után, hogy tudom, milyen érzelmekkel élni, nem tudnék meglenni nélkülük, és nem hiszem, hogy végig tudnám csinálni, ha meg lennék fosztva tőlük. Én nagyon szeretek szeretni, és nem tudnám elviselni, ha ezt elveszíteném.

6-os vagyok

„Az érzések hiányán kívül csak az lehet rosszabb…”

Helyesbítek: Aki soha nem tapasztalta meg, hogy milyen az, ha vannak érzései, az valószínűleg nem szenved az érzések hiányától.