Miért élem a múltat?

Új hely, új közösség, új élet, új körülmények, mégis a régi rossz múlt alapjait adja az életemnek.

Régen erős voltam, minden értelemben (fizikailag, szellemileg, felfogásilag, gondolkodásilag) most már nem igazán.

Akkoriban nagyon rossz középiskolám volt, érettségim jóindulattal lett meg. Elkapott az érzelmi orgazmus attól, hogy nem kell őket többet látnom. Se az osztálytársakat, se a tanárokat, mert nem tudom, ki szekált engem jobban.

DE:

Régen a tanárok folyton ugattak velem, szó szerint már majdnem megütöttek, ha hiányoztam.

=> Most le se szarják, de most beteg vagyok, és bűntudat miatt, semmihez nincs kedvem. Rosszul érzem magam, amiért nem mentem suliba.

Régen visszaélt egy lány az érzéseimmel

=> Ma már egyáltalán nem tudom komolyan venni egyiküket sem.

Régen sokszor kiröhögtek, kicikiztek

=> Ma már nem, mégis félek az emberektől, meg a tömegtől, ugyanúgy mint régen, és rajtuk töröm a fejem, mikor fognak belém kötni.

Régen jól tanultam, jól aludtam, ma viszont meg teljesen 0 az amit felfogok. Kedvem sincs hozzá, meg semmihez. Olyan mintha úgy kelnék fel, hogy fáradt vagyok.