Mi a véleményetek a boldogságról?

Szerintem a boldogság akkor van, ha a korábbi elvárások és és jelenlegi realitások különbsége pozitív (vagy nulla).

Magyarul megfogalmazva, ha valaki úgy vagy jobban él, mint ahogy korábban elvárta, akkor boldog, ha viszont alulmúlja az elvárásait, akkor boldogtalan.

És ez messze nem csak a külső és belső tulajdonságok függvénye! Például, egy gyönyörű lány is lehet boldogtalan, ha 16 évesen arra készült/vágyott, hogy majd huszonévesen befutott nemzetközi modell legyen és ehhez képest 25 évesen is csak falusi szépségversenyeken ér el sikereket.

De ugyanezt el lehetne zongorázni más példákkal is, például, hogy valaki végig jól tanult, több nyelvvizsga, jó nevű egyetemen jó diploma stb, aztán csak olyan helyre sikerült elhelyezkednie, ahol az általa elvárt fizu felét kapja. Vagy lehetne említeni, hogy valakinek van pénze és a külső-belső tulajdonságaival is meg van elégedve, de nem tud családot alapítani, mert nem talál az elvárásainak megfelelő társat, holott már 3 évvel ezelőtt is házasodni akart...

Szóval, szerintem a boldogságot minimum 50%-ban (de inkább még nagyobb arányban) a külső tényezők határozzák meg.

Kivéve akkor, ha valaki olyan utat követ (pl. buddhista), hogy nem vár el semmit az élettől és annak is örül, ha lyuk van a popóján, mert ugyebár 0 elvárással a "Realitás - Elvárások" egyenlet sose lesz negatív.

Van már kenyerem, borom is van,

van gyermekem és feleségem.

Szívem minek is szomorítsam?

Van mindig elég eleségem.

Van kertem, a kertre rogyó fák

suttogva hajolnak utamra,

és benn a dió, mogyoró, mák

terhétől öregbül a kamra.

Van egyszerü, jó takaróm is,

telefonom, úti bőröndöm,

van jó-szivű jót-akaróm is,

s nem kell kegyekért könyörögnöm.

Nem többet az egykori köd-kép,

részegje a ködnek, a könnynek,

ha néha magam köszönök még,

már sokszor előre köszönnek.

Van villanyom, izzik a villany,

tárcám van igaz színezüstből,

tollam, ceruzám vigan illan,

szájamban öreg pipa füstöl.

Fürdő van, üdíteni testem,

langy téa beteg idegeimnek,

ha járok a bús Budapesten,

nem tudnak egész idegennek.

Mit eldalolok, az a bánat

könnyekbe borít nem egy orcát,

és énekes ifjú fiának

vall engem a vén Magyarország.

De néha megállok az éjen,

gyötrődve, halálba hanyatlón,

úgy ásom a kincset a mélyen,

a kincset, a régit, a padlón,

mint lázbeteg, aki föleszmél,

álmát hüvelyezve, zavartan,

kezem kotorászva keresgél,

hogy jaj, valaha mit akartam.

Mert nincs meg a kincs, mire vágytam,

a kincs, amiért porig égtem.

Itthon vagyok itt e világban,

s már nem vagyok otthon az égben.

Ha hosszú időre megkeseríti valami az életét, abba egy idő után mindenki beleroppan. Persze utána ugyanúgy összeszedheti magát, és lehet boldog. De itt már az a kérdés, hogy kinek mi számít boldogságnak. Nekem például volt már olyan időszakom, amikor pont kilábaltam egy rosszabb időszakból, és iszonyú boldog voltam, pedig csomó fontos dolog éppen teljesen összeomlott az életemben. Emiatt időnként nagyon elkeseredett voltam, mégis tudtam, hogy a jó dolgok miatt megéri elviselni a rosszakat. És szerintem Ez a boldogság. Semmi sem fehér vagy fekete, mindig jönnek rossz és jó dolgok is, kérdés, hogy mennyire vannak egyensúlyban. Értelemszerűen minél több és erősebb pozitív dolog van az életedben, annál könnyebben viseled el a nehézségeket.

De az is igaz, hogy a belső harmóniát a külső tényezők alakítják (ki), és ha minden rossz körülötted, nem valószínű, hogy túl sok életkedved lesz. Csakhogy olyan ritkán van, hogy Semmi jó ne történjen. Emberfüggő, hogy ki mennyire értékeli a dolgokat.