Létezik olyan, hogy egy ember annyiszor nyomja el az érzéseit - nem beszéli ki magából stb. - hogy egy idő után elfásul és úgy érzi mintha nem érezne semmit? Paradoxan hangzik, de valami olyamire gondolok hogy nem ismeri fel mit érez konkrétan.

Szerintem létezik. Sokszor "érzem", hogy elfásult vagyok. Annyira sokszor aláztak meg az életben, hogy amikor kiderült egy közeli családtagomról, súlyos beteg, egyáltalán nem azt éreztem, amit "kellett" volna. Ha bemondanak egy halálesetet, nem érdekel, olyan unalmasnak találom és ez nem normális. Meg kéne ráznia, de nem ez történik. Elgondolkodom rajta és ennyi. Ami a legjobban zavar, hogy nincs olyan akire azt tudnám mondani szeretem, mint ha elfelejtettem volna szeretni.

Megoldás talán lehet az , ha megpróbálsz kitörni a saját személyes teredből és nem a biztonságot keresve, új érzéseket fedezel fel. Nekem segít, neked nem feltétlenül fog.

ha nem érez semmit,akkor 0 az önismerete.

aki meg elnyomja az érzéseit az gyáva és nem érdemel együttérzést.

Teljesen talán nem lehet kiölni az érzelmeket, de azért eléggé vissza lehet fogni őket.

Én pl.: addig a szintig jutottam, hogy az idegen emberek tragédiái nem tudnak meghatni, de ezt természetesnek is tekintem, elvégre nekem nem volt senkim, nem ismertem. De más dolgok is nehezen tudnak meghatni. Furcsa módon az állatok iránt nagyobb empátiát érzek, mint az emberek iránt.

Én azt mondanám, hogy nehezen lehet kilábalni ebből a helyzetből, ha egyáltalán kilehet. A monoton életmód pl.: csak ront a helyzeten, amikor kb. minden nap ugyan úgy telik. És a legtöbb ember így él.

Felkelsz, elmész munkába/iskolába, hazamész, eszel, csinálsz valamit, lefekszel, és az egész kezdődik elölről.

Én speciel nem találok örömöt az életben 20 évesen. Nem az van, hogy nem szeretek élni, hanem inkább nem tudok örülni semminek. Nincs kedvem semmihez. Mint egy robot.

Aki folyamatos ingereket kap, az biztos nem kerül ilyen állapotba.

És ez mind az érzelmek elnyomásából alakult ki szerintem.