Rossz példát kaptunk a szüleinktől?

Mi a tesómmal úgy nőttünk fel, hogy volt egy nagy kétszintes családi házunk, ahol a nagyszülők laktak az alsó szinte, mi meg a szüleinkkel a felsőn. Mindig kiegyensúlyozott volt a légkör, szinte soha semmi stressz, mert olyan soha nem volt, hogy jaj most ki megy a gyerekért, ha túlórázni kell, vagy ki marad otthon vele, ha beteg, mert a nagyszülők mindig ott voltak kéznél. Volt kivel tanulni, volt kivel beszélgetni, nem voltunk egyedül. Nyáron sem volt probléma az elhelyezés, szóval minden olajazottan működött. A pénzügyi része mindig külön volt, mindenkinek megvolt a saját élete, de ha kellett karnyújtásnyira volt a segítség. Most ugyan ez lenne a szituáció, csak most szüleink laknak az alsó szinten én meg a felsőn, tesóm pedig gyűjt arra, hogy a telken fel tudjon építeni egy saját házat magának, leendő feleségének, és gyerekeinek. És ezt szeretnénk a tesómmal mi is továbbvinni, de nem tudjuk, meg egyszerűen nincs hozzá partner. Mindegyikünk csak olyan emberrel ismerkedett meg, akinek az volt az első, hogy minél messzebbre menjünk velük. Nem értik meg, hogy utána majd milyen nehéz lesz mindenféle segítség nélkül nevelni akár több gyereket, több száz kilométer távolságból? Erre nem gondol senki? Aztán majd jönnek ide, nyavalyogni, hogy milyen nehéz, nincs hova tenni a gyereket, nem tudnak kikapcsolódni, nem segít senki.

Úgyhogy most tőletek kérdezem, ennyire rossz példában nőttünk fel, hogy lehetetlen továbbvinni?