Le kéne erről szoknom, hogy rögtön „eldöntöm", hogy ki mennyire szimpatikus?

Bármilyen enbert akit megismerek, akár egy közösségen belül, akár más okból, jellemzően szinte azonnal, csupán már a tekintete alapján kialakul bennem egy kép róla, amit általában a mélyebb megismerés során csak beigazolódni látok, akár pozitív, akár negatív legyen a benyomásom összességében róla. Eddig az volt a felfogásom, hogy biztosan jó az emberismeretem, a megérzéseim és különben is, „a szem a lélek tükre" stb. De mostanság néha azt érzem, hogy le kéne bontani magamban az ösztönösen kialakult képet másokról, mert így talán több ember lenne, akit megkedvelek. (Általában elég kevés ember van, akit igazán szimpatikusnak találok és azoknál ís 50-50%, hogy szimpi vagyok neki, vagy sem.) Nyilván mindenkivel igyekszem kedves lenni, de nem tudok igazán bizalmas és szívből kedves lenni azokhoz, akik a legelső blikkre nem voltak rokonszenvesek nekem. Ti mit gondoltok? Van értelme olyan emberek felé jobban nyitni, akikben ösztönösen nem tetszik valami, vagy legalábbis egyáltalán „nem fognak meg"? Volt már, hogy miután egy kissé jobban megismertem valakit, egy picivel kedvezőbb kép alakult ki róla bennem, de nem alakult ki vele olyan viszonyom, mint azokkal akikkel első blikkre éreztem, hogy „Na, vele tuti jóban leszek". De már nem tudom eldönteni, hogy ilyenkor én akadályozom-e néha magamban, hogy adjak úgymond egy esélyt az illetőnek, vagy nem véletlenek az ösztöneim és jó így minden, ahogy van.