Miért érzem azt, hogy csak akkor tehetem meg azt és úgy/ahogy amit akarok, ha már nincsen senkim?

A szüleimre/családomra hallgattam világ éltemben. De valahogy azt érzem, hogy sose tudok teljesen kiteljesülni tőlük. Muszáj megfelelnem és bizonyítanom nekik. Úgy kell tennem/csinálnom mindent, hogy büszkék legyenek rám és akkor minden rendben, mégha nem is érzem én ez miatt jól magam az adott helyen, pozícióban, közösségben.

Valahogy azt érzem hogyha nem lenne a világon senkim és ha hátra tudnék hagyni a világon mindenkit akkor tudnék kiteljesedni és élni az igazi énem, életem, világom. De nincs szívem megszakítani senkivel a kapcsolatot…

Van/volt már valaki így ezzel? Mit tudnátok tanácsolni? Mert ez így nagyon nem jó nekem.

Úgy érzem, hogy teljesen egyedül 0,0-ról kellene újra kezdeni az életem és azt úgy, hogy senkim sincs, senki nem befolyásol, senkire nem kell tekintettel lennem stb…