Az idősebb háborús veteránokkal miért olyan nehéz barátkozni.Miért nem közelednek másokhoz pld.nőkhöz.Vélemények? Kérem a sértő megjegyzéseket mellőzük.

Az emberek hordoznak magukban sebeket, traumákat, egy katona, aki volt komolyabb bevetésen, az pláne.

Vannak akik nem szívesen beszélnek erről (valószínűleg a többség).

Ezt tiszteletben kell tartani.

Szerintem: akik ilyen háborúkat megjártak: A, szinte csak erről tudnak beszélni; B, (bocs, de) nagyra vannak maguktól: úgy kezelik a másikat, mintha más nem csinált volna semmit sem az életben, azaz nem dolgozott volna semmit sem.

Talán ezért rekesztik ki saját magukat másoktól

Nagyon sok féle okból alakulhat így és akár több féle tényező kölcsönhatásba is keveredhet egymással, ráerősítve egymás negatív hatásaira.

Napjaink Magyarországán sem minden férfi kezeli a nőket egyenrangúként, ez más kultúrákban pláne előfordulhat. (Lásd még "a nő helye a konyhában" és "te ezt nem értheted" típusú megjegyzések.)

Az is elég általános vélekedés a mai magyar társadalomban is, de más kultúrákban még erősebben jellemző lehet, hogy a férfiak ne panaszkodjanak, ne beszéljenek az érzéseikről, oldják meg egyedül a problémáikat.

Még aki esetleg maga nem is így gondolja, annak sem feltétlenül vannak rá családi, társadalmi mintái, hogy meg lehet nyílni, lehet beszélni érzésekről, problémákról. Még ha akarná sem feltétlenül

A katonaság pláne ráerősít ezekre a hibás sztereotípiákra, hogy mi vagyunk a kemény legények, akik mindennel meg tudnak küzdeni, bármit el tudunk viselni, semmi nincs ránk hatással. Egy ilyen közegből kikerülve jóval nehezebb máshogyan viszonyulni a dolgokhoz.

A mai fejlettebb hadseregekben, főleg az amerikai vietnámi tapasztalatok óta egyre komolyabban foglalkoznak a PTSD és más pszichés hatásokkal. Viszont Afrikában egyáltalán nem biztos, hogy ilyesmivel bármennyire is foglalkoznak akár még ma sem.

Katonákat ért traumák és azok feldolgozásának nehézsége témában érdemes megnézni a Seal Team sorozatot is. Szinte másról sem szól - némi akció és emberi kapcsolatok mellett.

De a legtöbb ilyen sztori és tanulmány jellemzően a saját közegükbe hazatérő katonák visszailleszkedési nehézségeiről szól. Aki nem a saját közegébe tér vissza a katonaság után, hanem egy idegen társadalom a sajátjától eltérő kultúrájába kell beilleszkednie, ott valószínűleg fokozottan nehezebb lehet megnyílni. Ha ez a társadalom ráadásul nem is túl befogadó (mint a magyar sem), akkor ez még jóval nehezebb lehet. Nem feltétlenül kell ahhoz valakit atrocitásoknak érnie, hogy ne érezze a környezetét befogadónak, barátságosnak, támogatónak. És fene tudja, hogy mindezek milyen mértékű és jellegű máshonnan hozott traumákkal párosulnak.

Illetve kihangsúlyozod, hogy idősebb emberről van szó. Minél idősebb valaki, annál több időn keresztül vésődnek be a jó és rossz szokásai is épp úgy, mint a hibás, vagy akár kóros trauma és probléma kezelési módszerek. Pláne, ha még gyerekkori traumákkal is összekapcsolódnak, akkor akár több évtizednyi tagadás, eltemetési kísérlet lehet mögötte.

Ennyire hosszú és komoly hibás kezelése a problémáknak nem könnyen törik meg. Nagyon nehéz és hosszú folyamat, amihez elengedhetetlen, hogy a másik is akarja. És egyáltalán nem biztos, hogy te képes vagy megbirkózni egy ekkora kihívással. Még képzett szakembereknek sem szokott könnyen menni.