Eddigi életedben mikor voltál a legjobban kétségbeesve, mikor tűnt teljesen reménytelennek a helyzet?

2020-ban, a covid kezdetén kirúgtak. Imádtam azt a munkát, lakótársam meg vendéglátós volt, és őt is kirúgták, és még takarítónak sem akarták felvenni. El voltam keseredve, amiért elvesztettem a munkám, amit szerettem, konkrétan sokkolt, hogy emberek üvöltve követelik, hogy nekik nem elég, hogy ők önként otthon maradnak, aki meg vállalja a fertőzés kockázatát az kimegy, hanem engem is zárjanak be, sőt, ahhoz, hogy ők megkapján a fizetésüket, legyen nekik HO, de még ez sem elég, az se mehessen sehova, aki amúgy akar, mindent zárjanak be, mi meg maradjunk munka nélkül. Emberek konkrétan lemondtak önként az összes emberi jogukról, és visítva követelték, hogy másokat, akik nem akarnak lemondani róla, őket is fosszák meg ezektől.

Uszodába nem járhattam, segélyt nem kaptam, egy olyan recesszióban kellett munkát keresnem, ahol az előtte hiányszakmában lévő lakótársam könyörgött, hogy hadd takarítson valahol. Én turizmusban dolgozom, az Aldiból azért utasítottak el, mert túlképzett voltam, a Lidlből azért, mert

úgyis visszamegyek majd a volt munkahelyemre, amint újranyit.

De sosem volt meg a konkrét dátum, hogy mikor nyitunk újra. Mindig csak "még két hét" volt. Elvették tőlem a stresszoldó tevékenységeimet (úszni jártam, meg éjjelente futni), újranyitottak, gondoltam, oké, még egyszer ezt már nem fogja elviselni a nép, és de, baszdmeg, nyelte, mint kacsa a nokedlit, hogy bezárunk újra, sokkal szigorúbban. Akkor még az éjjeli futás lehetőségét is elvették rőlem, pedig tudjátok, hány emberrel találkoztam lockdown előtt, meg után hajnal egykor az utcán? Ki..szott nullával :) Pláne télen :)

Mikor már pár hónapja be voltunk zárva, mint az állatok, se egy koncert, se egy uszoda, vissza vagy baszva a startkockára a monopolyban mert megtehetjük, baszdmeg, bármikor, bármit megtehetünk veled, akkor voltam a mélyponton. Nem láttam a végét. Nem volt egy konkrét dátum, hogy oké, ekkor vége lesz. Elhittem, hogy a problémáimat nem ezek okozzák, hanem az, hogy van rajtam 5 kiló felesleg, és ha leadom, majd minden jobb lesz. Leadtam, ugyanolyannak láttam magam, mondom oké, még öt kiló, és tényleg minden iszonyú fasza lesz. Ezzel már rég a sovány kategóriában voltam, de én nem láttam semmi változást, és baszdmeg csak még öt kiló, és minden tényleg tökéletes lesz... Három év telt el, teljesen tönkrementem mentálisan, fizikailag, mindenhogy, mire rájöttem, hogy felnőttként kifejlesztettem egy étkezési zavart, mert annyira nem éreztem kontrollt a saját életem felett, hogy az egyetlen dolgohoz nyúltam, amit én irányítok. Azóta vagyok nagyon lenn, és nem tudom, hogyan tudnék kijönni ebből.

Nekem a gyakorlatom megkezdésekor volt ez. Az otthonomtól pár megyével arrébb mentem, egyedül, egy olyan városba, amiről alig tudtam bármit is. Senkit és semmit nem ismertem, úgy költöztem oda, és nekem már ez elég komfortzónán kívüli volt, de tudtam, muszáj meglépnem. A szüleimtől eltekintve azóta sincsen senkim, akivel kölcsönösen fontosak vagyunk egymásnak, szóval az is nehezítő tényező volt, hogy csak pár hetente láthattam őket.

Arról nem is beszélve, ami a gyak.helyen fogadott.. Olyan főnökség, ami abban leli örömét, hogy megfélemlít, lenéz másokat, nem tiszteli az alkalmazottjait. Engem is többször megalázott az első napomon egyikük.

A legtöbben nagyon aranyosak, kedvesek voltak ott velem és azonnal befogadtak, amiért végtelenül hálás voltam, de volt ott egy nő, meg a sleppje, akik az első pillanattól kezdve kipécéztek. Ő annyi ideje dolgozott már akkor ott, mint ahány éves voltam, és nagyon bökte a csőrét, hogy rögtön az egyik menedzser mellé kerültem. Nem lenézésből, de ez messze volt az ő pozíciójától.

Volt, hogy a menedzser kért meg, hogy tolmácsoljak ennek a nőnek ilyen-olyan feladatot, az ominózus esetnél egy rutin feladat elvégzésére kellett őt emlékeztetnem. De belebakizott, és utána engem hibáztatott, hogy "de én rosszul mondtam el neki!". Csak mivel volt fültanú, aki elmondta, hogy nem én hibáztam, a nő visszább vett. Volt még pár akciózása, amikor szándékosan próbált besározni engem, de pechére mind olyan volt, amit pofonegyszerű volt visszanyomozni, így hamar kiderült, hogy nem én hibáztam, nem velem volt a gond.

Az első 2-3 hét nagyon nehéz volt ott. Új emberek, új hely, új szokások, ingerek, új szituk és még sorolhatnám, és ezek mind leterheltek, de erre ugye még ráépült, ahogy az a nő áskálódott ellenem.

Konkrétan, szó szerint sírtam magam álomba vagy egy héten át minimum. Abszolút nem volt ott korombeli, teljesen egyedül éreztem magam, és teljesen el voltam keseredve. Annyi rosszindulat, feszültség és frusztráció, mint azon a helyen, nem vett még engem körbe sosem. Szóval eléggé padlón voltam mentálisan. Szorongani is kezdtem, aztán már meg sem lepődtem, hogy egy idő után sorra jött ki rajtam mindenféle betegség.

Viszont végül happy-end lett a vége, a nagyfőnök is megkedvelt, és hihetetlenül sokat tanultam tőlük, a helytől, meg úgy mindentől, de az eleje..