Mi történhetett a volt ált. iskolai iskolatársammal, hogy így megváltozott?

Véletlenül hozta a sors, hogy találkoztam valakivel, akivel anno egy iskolába jártam. Nem kevés idő telt el, de úgy hiszem nem is olyan sok - 7 év. Kedves, empatikus, türelmes, segítőkész lány volt. Barátnőknek túlzás lenne minket nevezni, de jóban voltunk. Sokáig egy irányba mentünk, együtt sétáltunk és buszoztunk hazafelé. Az iskolában és azon kívül is ismerősök és ismeretlenek egyaránt megtalálták, barátai nem voltak. Ő sosem kereste senki pátyolgatását, egyszerűen olyan nem is tudom milye van, hogy ő olyan, akit meglát az ember és ki akarja önteni neki a lelkét. Anno a buszon sokszor esett meg, hogy csöndben leült az egyetlen helyre, idős néni, bácsi, középkorú nő, fiatalabb nők, és rövidesen már beszélgettek vele. Iskolában ehhez hasonlóan a kicsik, nagyobbak és a nagyok is neki öntötték ki a lelkét. Egyikük nevét sem tudta az iskolából, ő sem mutatkozott be. Egyszerűen hallgatta őket, néha kérdezett, szerényen elmondta a véleményét, és a szavai mindig megnyugtatóan csengtek. Egyébként a kisugárzása valami hihetetlen volt, míg az arca olyan semleges, hogy az is hasonlóan hihetetlen, alig tükrözött érzelmeket, míg a hangjában minden ott volt, a szeme csillogott.

Erre meg, újra találkoztunk. Ugyanolyan semmilyen kifejezés, de a tekintetéből életuntság áradt, akinek elege van az egész életből. Fáradtan festett, velem akivel beszélt tartotta a szemkontaktust, de másokét kerülte, a buszon (együtt mentünk néhány megállót, egymás mellett ültük) bedugta a fülest, pedig semmit nem hallgatott. A hangja is fáradalmas volt. Teljesen lehozott az életről, merő negatívitást árasztott.

Hogyan változhatott meg ennyire? Szöges ellentéte a régi önmagának. Pedig nála különlegesebb ember a régi önmagánál mind a mai napig nem jut eszembe.