Egy nárcisztikus főleg miket csinál, milyen?

Diagnosztikai szempontból fontos megemlíteni még rögtön az elején, hogy egy nárcisztikus nem érez empátiát mások iránt. Ezt főleg azért fontos kihangsúlyozni, mert az emberek előszeretettel dobolják boldog boldogtalanra ezt a diagnózist. Amennyiben érez valaki empátiát, az már nem lehet nárcisztikus.

Mindenkiben vannak nárcisztikus vonások, csak különböző arányokban. Nárcisztikus személyiségzavarról akkor beszélünk, amikor az adott személy nem tanulta meg gyerekkorában megfelelően kezelni a szégyént, ezért megpróbálja mindenáron elkerülni azt. Nem tanították meg neki (vagy igen, de nem sikerült megtanulnia), hogy nem történik semmi baj, ha valaki kinevet, vagy megszégyenülünk. Hogy ez még nem a világvége. A nárcisztikusok kisgyerekkorukban tévesen azt hitték, hogy úgy kerülhetik el a megszégyenülést, ha mindenben jobbak lesznek. Hiszen, ha tévedhetetlenek és tökéletesek, akkor biztosan nem fogja őket senki sem kinevetni. Sajnos vagy egy bunkó trógerré válnak felnőtt korukra, vagy csendes kígyókká, akik a háttérben mindenkit lenéznek.

Nem alakul ki náluk az egészséges nárcizmus, helyette mérhetetlenül többnek és jobbnak gondolják magukat.

Mások iránt semmiféle empátiát nem éreznek, hiszen megszilárdul ez a magatartás, és tévesen azt hiszik, hogy minden igényük és elvárásuk természetes, a másik embernek hozzájuk kell alkalmazkodnia. Ha nem, akkor agresszióval reagálnak.

Mindent jobban tudnak, ha azt mondod, hogy vettél ma illatos gyertyát, akkor ők kettőt vettek és a jobb fajtából, ha azzal dicsekednél, hogy sikerült ma kitakarítani a konyhát, akkor ők egyből azzal fognak dicsekedni, hogy nekik viszont az egész házat sikerült délig kitakarítani.

Nem lehetsz náluk jobb, mivel az kiprovokálja azt a félelmüket, hogy megszégyenülnek. Egy ilyen ember megismerésekor kirajzolódnak a tipikus nárcisztikus mintázatok: dominancia, empátiahiány, kritikára való fokozott érzékenység.

Előző vagyok, az egyik hozzászólásra reagálnék meg: "olyan énkép, ami köszönő viszonyban sincs a valósággal".

Ez így van. A nárcisztikusok szeretnek szuperlatívuszokban beszélni magukról (vagy azokról, akiket éppen idealizálnak). Ez szintén a szégyenérzet elkerüléséből fakad. Elmesélik, hogy mennyi könyvet elolvastak már, a legmenőbb zenéket hallgatják, mindenhez IS értenek. Ha rákérdeznél a részletekre, akkor csendben maradnak. Mert a valóságban egy könyvet sem olvastak el a felsoroltak közül, de menők akartak lenni. Simán leállnak vitatkozni egy orvossal is, még akkor is, ha felszínes a tudásuk. Ők a legokosabb fotelszakértők.

Olyan emberekkel állnak csak szóba, akik minimum ugyanolyan státuszban vannak, mint ők vagy okosabbak náluk. Őket is idealizálják. Tipikus eset, hogy azért csalják meg vagy hagyják el a párjukat, mert a kapcsolat során kiderült, hogy nem is annyira tökéletesek (ők is tudnak betegek lenni, fáradtak). Tévesen azt gondolják, hogy találnak majd jobbat. De mindenkit vagy ki fognak dobni vagy meg fognak csalni.

A nyilvános megszégyenítés lehetősegével mindíg le lehet állitani őket. Ezzel lehet irányítani. De bosszút fog állni, ami nem számít, mert kezdettől fogva keres, talál az emberben olyant, ami miatt alsóbbrendűnek gondolja, és így megvan az elvi alap a szívatásra, hazugságokra, bosszúra szerinte.

A sima NPD-vel rendelkezőben még azért van egy kicsit emberi, pl. látni, hogy nem teljesen érzik magukat kényelmesen, ha valami nagyot kell hazudni. Akinél az NPD már pszichopatasággal párosul, az semmi ilyent nem érez.

Van egyszerű teszt, amit be lehet vetni, ha valaki gyanús, hogy NPD-s. Ezt kell kérdezni:

"Van olyan dolog, tulajdonság vagy terület, amiben úgy érzed meg fejlődnöd kellene.?"

Egy normális ember simán el tudja ismerni, beszélni tud arról, amiben még nem erxi magát olyan jónak.

Egy narc erre képtelen. Elképzelhető, hogy még a kérdéstől is kiakad (un. extrovertált, domináns, sikeres vagy nyílt narc típus), vagy másokat hibáztat (introvertált, sikertelen vagy covert-nek hívott típus), de semmifélekeképpen nem ismer el semmiféle tökéletlénséget.

Normális ember számára nincs abban semmi fura, hogy ha arrol beszélget egy ismerősével, hogy miben érzi magát még fejlődőképesnek.

Egy sérültnek, mint pl. potenciálisan a 15. Viszont pl. ismeretlenek piszkálasa, a személyeskedés a normális.

A nyilvános megszégyenítés félelmítesére, mint végső védekezés egy narc tamadasai ellen, leírok egy példát:

Miután elhagytam, mikor azzal fenyegetett, ha elhagyom megölet. Utána minden héten uj megható történettel zaklatott. Volt ebben terhesség (mikozben hallom, a boros pihar csorgését és a cigi zajait), legvégső esetben természetesen az öngyilkosság, ha nem megyek vissza. Ez egy üres altatós dobozzal megspékelve egy képen. Erre én hívtam vissza, hogy kihívtam a mentőket, a rendőrséget a címére, felhivtam a barátait; mert hiszen nem hagyhatom, hogy meghaljon segitenem kell, ahogy tudok azonnal. Na erre nem szamított, total kiesett a szerepéből, össze-vissza beszélt. Persze nem hivtam fel senkit. De elertem, hogy olyan rizikónak tart, amit jobb békén hagyni. Így is lett.

Ha szakvéleményre vágysz, fordulj szakemberhez.

Ha itt akarsz válaszolni, válaszolj a kérdésre.