Az emberi kapcsolatokról, alulvállalásainkról, alacsony önértékelésről egy érdekes cikk: (a kérdés az, kinek mi a tapasztalata a leírtakkal kapcsolatban?)

Tregova Anitától "Vannak azok az emberek, akik mérhetetlenül sokat adnak magukból. A kapcsolataikban és a szakmájukban egyaránt. A végletekig hajtják magukat, mindig attól rettegve, hogy nem elég, amit adnak, hiszen a világ nem értékeli és viszonozza azt. Aztán kimerülnek és valóra váltják a saját félelmüket, hogy nem elég jók, hiszen már nem is tudnak ezer százalékot nyújtani. Az ilyen emberek sokszor akkor kaptak figyelmet gyermekként, ha jól teljesítettek, és azt tanulták meg, hogy akkor szerethetők, ha a lelküket is kiteszik másokért. Ráadásul hiába cselekszenek így, a világ ezt nem fogja viszonozni - hiszen azt a sok energiát és törődést nagyon nehéz is lenne.

Érdemes különbséget tenni az emberi kapcsolataink között. Vannak olyanok, akik tényleg csak kihasználják a végtelen adakozásunkat, ők azok, akik az "utca végére sem jönnének el értünk." Nekik nem érdemes akkora teret adni az életünkben. És vannak azok, akik viszonoznák, csak fizikai képtelenség minket mindig követni a világ végére. Ezekben a kapcsolatokban érdemesebb visszább vennünk egy kicsit, hogy ne legyünk annyira kizsigerelve önmagunk által és engedni, hogy a másik fél is teret kapjon és teljesíthessen. Ezáltal megtapasztalhatjuk azt a nagyon fontos igazságot is, hogy az ember nem azért szerethető, amit tesz, hanem azért, aki. És akik méltóak a törődésünkre, energiánkra és szeretetünkre, azok nem fogják ezt ahhoz kötni, hogy a végletekig teljesítsünk értük, hanem örülni fognak annak, hogy létezünk."