Vajon képes valaki hosszútávon arra, hogy teljesen más legyen, mint a szülei ha ők csak borzalmas traumákat okoztak neki?

Szerintem mindkettő nagyon gyakori, de egyik véglet sem egy egészséges megküzdés. Az egyik oldalon a trauma teljes elfogadása áll (vagyis visszük tovább a "családi örökséget", és mi is bántalmazók leszünk), a másikon pedig a trauma tagadása (kizárunk mindent az életünkből, ami rá emlékeztet). Ha valaki valóban más akar lenni, mint a szülei, akkor megfelelően fel kell dolgoznia a traumáit, és megtalálni az arany középutat. A legjobb példa talán egy srác története, akinek alkoholisták voltak a szülei, ezért ő soha nem ivott egy korty alkoholt se, egész életébe attól rettegett, hogy ő is olyanná válik, mint a szülei.

Képes rá, mivel minden traumát fel lehet dolgozni. Egyszerűen megfogalmazva a trauma egy ösztönös viselkedésből alakul ki (fight, flight, freeze) amikor az egyén szervezete felkészül egy vészhelyzetre, ami azzal jár hogy a szervezet rengeteg extra energiát termel, hogy képes legyen túlélni. Trauma akkor alakul ki, ha ezt az energiát nem vezetjük le, hanem úgy mond "belénk fagy". Ezt később szakember segítségével fel lehet oldani. (Ha részletesebben is érdekel, ajánlom Peter A. Levine könyveit.) Na most hogy mennyire gyakori a pozitív változás... Szerintem sajnos nem az. Magyarországon a mentális egészség szörnyűségesen van kezelve, tabu is, le is van nézve, sokak szerint humbuk az egész, stb. Ez oda vezet hogy az emberek jelentős része nincs azzal tisztában, hogy ezeket a traumákat nem lehet szimpla elhatározással feldolgozni, hogy "én majd nem leszek olyan", mert úgy soha nem fog tudni hosszútávon változni. Márpedig azért sem, mert akkor nem zajlik le az a folyamat amit fent írtam. Ilyen esetben szerintem a legtöbb ember tudatán kívül válik ugyanolyanná,nem veszi észre magát. Ezt testközelből figyelhettem meg anyukámon, aki megesküdött hogy soha nem lesz olyan mint a nagyim, és a mai napig szidja a viselkedése miatt, miközben lassan ő is ugyanolyanná válik.