Ennyire lehetetlen vagyok vagy szimplán csak elcseszett a teljes gondolkozásmódon?

A személyiségem MBTI alapján az INFJ-hez áll a legközelebb és tényleg bármennyire belemélyedtem a témába és próbáltam meggyőzni magam, hogy max csak egy ehhez hasonló, de az összes közül tényleg ez áll a legközelebb hozzám.

Egyáltalán nem vagyok romantikus alkat és nem is szeretnék semmit elkiabálni, de szerintem aromantikus vagyok. Sose voltam szerelmes, nem is nagyon kelti fel a figyelmem ez az egész és bárki, mikor ezzel kapcsolatban mesélt, valahogy nem tudtam átérezni ezt, pedig alapvetően könnyen át tudom érezni mások érzéseit.

Szexualitás terén feketeség van, mert szerintem hetero vagyok, bár nem nagyon vonzódom az emberekhez vagy crusholom őket. Lányokkal is eddig mindig csak barátság az, ami kialakult. Aminek őszintén amúgy örülök, mert eddigi tapasztalataim alapján jobb és erőseb barátságaim lettek lányokkal, mint fiúkkal.

De valahogy mégsem érzem ezt jónak. Valahol a szívem mélyén vágyom egy olyan emberre, akinek a legfontosabb vagyok. Egy olyan, aki bármikor ott van, akihez oda tudok bújni, aki megért, akivel bármit meg tudok beszélni, akivel együtt is élhetek. Viszont ebbe egyáltalán nem tartozik bele a házasság, szerelem vagy a szexualitás.

Tényleg abnormális ez, amit szeretnék? Bárki aki válaszol, ez alatt nem kioktatásra vagy életet megváltó bölcsességeket szeretnék olvasni. Más meglátása, saját gondolatai azok, amik a legtöbbet érnének itt szerintem.

Aki ilyen jelleggel tud bármi gondolatot megosztani, azt megköszönném.