Tényleg ennyire rossz dolog, hogy nem adok ki mindent magamból?

Szerintem ez a tulajdonságom a gyerekkoromból ragadt rám.

Gyerekként sem szerettem ha faggattak engem, az életem minden apró rezzenésére kíváncsiak voltak.

Azt meg pláne utáltam amikor például megjegyeztem, hogy mennyire bejönnek a katonák, egy hét múlva meg a távoli rokonomtól azt hallottam vissza, hogy hallotta, hogy katona szeretnék lenni.

Vagy ha átmentem az egyik làny osztálytársamhoz, tanulni, akkor az nekik egyenlő volt azzal, hogy együtt vagyok vele.

Kamasz koromra oda jutottam, hogy ha randiztam valakivel, akkor azt addig titkoltam, amíg nem fordult komolyra a dolog, különben, ha esetleg nem úgy alakult, akkor magyarázkodhattam a rokonoknak.

Érettségi után elkezdtem dolgozni, aztán rá pár évre elhatároztam, hogy jelentkezek az egyetemre, egy jó darabig nem, mondtam el a családban senkinek sem, de amikor elmondtam, másnak már anyámnak az összes barátnője tudta meg az egész rokonság azóta csak erről tudnak faggatni.

Jelenleg odaàg jutottam, hogy a barátnőmnek sem mondok el, mindent azonnal (természetesen jelentéktelen dolgokat), mert egyszerűen irtózom attól, hogy minden ami velem történik azt ki kell adni magamból.

Szeretek egyébként magamról beszélni, csak azt utálom, amikor valaki erőszakosan kíváncsiskodik.

Nem tartom magam antiszociális embernek, vannak barátaim meg szeretek társaságba is járni. 22/F